Sokan hallották már azt a sztorit: a budapesti Opera nem a Gershwin-örökösök akarata alapján, vagyis kizárólag fekete színészekkel adja elő a Porgy és Bess operát. Ókovács Szilveszter operaigazgató ráadásul egy csavaros fordulattal olyan nyilatkozatot kért a szereplőktől, hogy vallják magukat afro-amerikaiaknak.
Minderre beindult persze az országos, sőt határokon átnyúló vita.
Nos, két csavar is van ugye a történetben. Képzeljük el: valaki előírja, az ő darabját csak fehér színészekkel lehet eljátszani.
Holnapra az illető társadalmi-művészeti-közéleti szempontból halott ember lenne.
Egy „halott fehér ember”.
Itt hasonló van érvényben, csak fordított előjellel, de ez senkinek a szemét nem szúrja. Nem indult miatta polgárjogi mozgalom, sem antidiszkriminációs perek. Ha pedig valaki felrúgná, akkor a máskor hangos „emberjogi” aktivisták bunkó parasztnak nézik.
Pedig abszurd.
Főleg, hogy ugye néger (az afroamerikai mást jelent) operaénekesek nem nagyon vannak itt Közép-Európában – és a világ számos más régiójában –, vagyis mifelénk soha nem lehetne műsorra sem tűzni. Ez pedig aligha egyezik egy művész eredeti akaratával (emlékeztetőül: a jogörökös találta ki ezt a marhaságot).
A másik és aktuális csavar pedig az opera igazgatójának fricskája. Mitől is lett Jordan B. Peterson sztár? Elutasította, hogy azt a srácot, aki tegnap még „he” volt, másnap „she”-nek kelljen szólítania, mert ő épp úgy kelt fel aznap reggel – ezzel akár törvényt is sértve.
Ezekre a „hóbortokra” adott fricska a budapesti operás igazolás az „afroamerikai” identitásról.
A direktor, hogy levághasson egy szent tehenet, a liberális istállóból kölcsönvett és megfejt egy friss szent tehenet.
Nem mellékesen az igazgató ezzel a húzással azt tette, amit az értő közönség egy művésztől elvár: kreatív volt és görbe tükrök állított egy társadalmi jelenség elé.