Eddig fokozták a fokozhatatlant: a Marvel-képregényuniverzum legújabb Avengers-filmje lassan minden mozis rekordot megdönt, és több mint egy évtizednyi képregényfilmes diadalmenetre teszi fel a koronát. De hogyan tovább innen? Önmaga paródiájába fog fordulni a képregényes CGI-pénzgyár, vagy el tud kezdődni valami egészen új korszak?
Eltelt egy hét A Mindent Pénzt Beszippantó Nagy Szuperhős Film, avagy rövidebb nevén A Film bemutatása óta, de a Marvel és a Disney közös jövőjéhez kapcsolatban még nem lettünk sokkal okosabbak. Mert hiába forog végveszélyben Európa, és ez az EP- választás lesz a végső, meg hát különben is, a nacionalizmus nagyobb veszélyt jelent bolygónkra, mint a klímaváltozás, és ugye „mind meghalunk” – viszont addig is, amíg újra porrá nem leszünk, jó lenne megérni, hogy egyik kedvenc CGI-álomvilágunk merre viszi az irányt.
Hiszen
Figyelem! Nem spoilermentes írás.
A nyolcvanas éveken nagy szám volt, amikor egy-egy amerikai képregény – nyugat-európai közvetítéssel – beszüremkedett a vasfüggönyön túlra, és az egyébként akkor igen erősnek számító magyar képregények történelmi és kevésbé történelmi történetei mellett az egyszeri kispajtás a kezébe vehette az Amerikai Hősöket. Az egyszeri kispajtás szájtátva bámulta a különféle csodás jelmezekben különféle csodás emberfeletti képességekkel megáldott ún. szuperhősöket (még azokat, is akiknek nem volt, lásd Batman, aki akkor még nem volt hetven), akik valamiért mindig csodálatosan kidolgozott izomzattal és – nők esetében – tökéletes nemi jellegekkel vették fel a harcot a szintén tökéletes alakú-mellű antiszuperhősökkel/hősnőkkel („you are my heroine”), közkeletűbb nevükön a szupergonoszokkal.
Természetesen már az elején látszódott, hogy Magyarországon az amerikai képregények kiadása több évtizedes hátrányt próbált lefaragni – popkulturális értelemben – pár év leforgása alatt, ami amellett, hogy a mai magyar képregényrajzolók és -írók fejében konstans mentális lenyomatot hagyott (és egyéneknél talán némi zavart is), szépen belesűrítette a szuperhősös képregények evolúcióját is ebbe a pár évbe. A rendszerváltásunk idején pár év alatt eljutottunk a hetvenes évek New Yorkjától az elképzelt 2010-es évek Detroitjáig (igen, a Robotzsaruról írtam most). Igaz, tovább sajnos nem engedte a kilencvenes évek vadkapitalizmusa, mert ahogy hirtelen berobbantak idehaza a szuperek, ugyanolyan gyorsan el is tűntek a kilencvenes évek végére.
De a világ képregénykiadása nem szűnt meg a Kandi-lapok eltűnésével párhuzamosan, és a nagy kiadók – köztük ugye A Film mögött álló Marvel – évtizedente az éppen aktuális píszí-korszellemnek megfelelően átszabják az univerzumaikat.
Nem, nem arra kell gondolni, hogy a jó lesz a rossz, a rossz meg a jó, vagy a karcsúból teltkarcsú, a kockás hasból sörhas, a nagy mellből kis mell lesz, hanem olyanokra, mint hogy fehérből színes bőrű (Pókember), vagy férfiből nő (Thor) lesz, vagy heteróból homoszexuális/leszbikus.
Minden píszi ellenére azonban
azaz a lehető legtöbbet szedjük el az emberektől álmok kínálásával.
A Marvel – szövetkezve a Disney-vel – a kora kétezres évek mai szemmel nézve anakronisztikus pénzügyi bénázása, értsd: nem fogytak olyan jól a comicsok, azaz viszonylagos csődközelisége után összeszedte magát, és a hetvenes-nyolcvanas évek próbálkozásai után egy egész univerzumot épített az immáron politikailag korrektebb szuperhősök köré.
Politikailag korrektebb,
Ennek az Új Iránynak a fő magja a korábbi elnevezéssel Bosszúálló Angyaloknak, újabb nevén Bosszúállóknak (az egyszerűség kedvéért a cikkben ezután csak Ők-nek) hívott szuperhős-csapat, amely az eszet a szépséggel, az istenek erejét az emberi kitartással párosítva Naprendszeren innen és túl védelmezi a Földet és az emberiséget.
Persze, nem az elejétől fogva van ez így, hiszen amikor Tony Stark valahol Afganisztánban felvette először a tökfedőjét, akkor még a legtöbb ember – akinek nem volt halvány fogalma az egész comics-mizériáról – igencsak kétkedve fogadta ezt az egészet. Az azóta született több mint húsz Marvel-Disney-film (nem számolva bele a Fox által készített X-Men és Deadpool, valamint Fantasztikus Négyes, illetve a Sony által forgatott Pókember/Venom-műveket) azonban őket is beszippantotta a műfajismeretbe – azokat, akik mondjuk velem ellentétben nem gyűjtötték a képregényeket tizenévesen. A popkulturális hatásuk jóval nagyobb volt, mintsem hogy csak a pattanásos, kissé túlsúlyos örök gyerek férfiak és nők nézzék meg őket a moziban a kereskedelmileg fogékony célcsoportban.
Persze, mindebből a húsz filmből öt mindenképpen kiemelkedik: az az öt, amiben Ők szerepelnek
És még hogyan! Az Ők minden új filmjére áramlik a nép, itthon és máshol is, újabb bevételi és látogatottsági rekordokat elérve, a régieket megdöntve. Hullik a manna, esik a pénzeső, „virítják a lóvét”, aminek hatására az olykor véres képregényekből a kecsöpöt felitatva olyan előadást varázsoltak a vászonra/LED-falakra, hogy azt akar szombati gyerekmatinékon is bőszen lehetne mutogatni.
Nem véletlenül írták egyesek, miszerint szerintük olyan lett a Végjáték címet kapó 4. rész, mintha két gyerek (nemtől függetlenül) a műanyag figuráival éppen csatát játszik: senki sem hal meg, de aki mégis, az egyből feltámad,
Valóban, a képregényekben sem hal meg senki sem, és a marketing vagy egyéb üzleti okok miatt rég „meghalt” szereplők térhetnek vissza a képkockák tussal kihúzott szekcióiba (vagy éppen az Erő kiismerhetetlen viszonyai közül, mint azt korábban már megírtam itt), de egy filmtől az ember némi realistább megközelítést elvárna azért a 4. ikszhez közeledve. Természetesen színészek nagyon ritkán szoktak igazából meghalni (kivéve pl. Brandon Lee-t) a filmekben, de a hírek szerint az erőszakmentesség túlzásba vitele tényleg annyira kioltotta a heroikus küzdelmet, hogy nem lett más egyéb belőle, mint kompjúter dzseneréted ímádzseri-pogó, csak nem éppen nem az Expurgo grindcore együttes zenéjére, hanem Alan Silvestri '80-as, '90-es évekbeli szimfonikus áthallásaira.
Ha csak a Mindent Lezáró Csatajelenet kapcsán próbálnám meghatározni a jövőt, a következő fázist, akkor sok értelmét nem fogom látni már az élőszereplős szuperhős-filmeknek. A japánok a Final Fantasy-sorozattal már évtizedekkel ezelőtt jól kitalálták, hogy
így ha már nyereségnél tartunk, akkor a Marvel-Disney páros a sztárgázsikból inkább költhetne a jó pár teraflopsra, és ezután csak aranyos és cuki Bosszúállókat készítene, teljesen élőszereplő-mentesen, de az ázsiai piacnak megfeleltetve, nagy szemű, ártatlan tekintetű térdzoknis kislányokkal.
Ha viszont abból akarom levezetni, ami az utóbbi években a képregényiparban történt a karakterek háza táján, akkor az olyan, némiképp karót nyelt és az adott korszellemre kevésbé vevő képregényszerető figura, mint jómagam, nem biztos, hogy tudni akarja, mi lesz a következő fázis ezekben filmekben.
Netán egy meleg(ebb) Amerika Kapitány? Netán egy fehér Sólyom? Netán egy transznemű Fekete Özvegy?
Csak női Bosszúállók (mint a Szellemirtók, ami irtó jó volt önmagában, kár, hogy többnek akarták)? Női Vasember? Vagy netán új főgonosz? Erre egyébként nagy esély van, hiszen iparági susmus szerint az ázsiai nevű időutazó jön – épp jókor, hiszen éppen ideje lenne a Kínával való rivalizálás szimbolikáját is megjeleníteni a kitalált világban. Nem lenne a nagypolitikai üzenet amúgy műfajtól idegen, lásd ugye Amerika Kapitány harcát a németekkel, meg amúgy a II. világháborús és az utána következő évtizedek képregénytörténelmét,
vagy akár a X-Men és a mutánsok üldöztetésén keresztül az apartheid rendszerek kedélyes bűzét megjeleníteni.
Nem szeretnék tippelni, de mégis megteszem: valószínűleg Thor lesz az első, aki nemet fog váltani, és leszbikus házasságban fog élni Jane Fosterrel (Jeremy „én nem vagyok homofób, mert sok leszbikus pornót nézek a neten” Clarkson likes this), de valószínűleg rajta kívül is lesz több női Bosszúálló (hiszen az nem Zeitgeist-kompatibilis, ha csak egy nő van a Föld leghatalmasabb CGI-csapatában, óh, genderem-genderem).
De az sem elképzelhetetlen, hogy jönnek a hópihe Bosszúállók, szakadt csőnadrágban, kacsaszájjal, bezselézett hajjal, hiszen a Snapchat- és TikTok-generáció is megérdemel szupereket, ők is emberek, alapvető joguk, hogy ők is elköltsék tudatosan a pénzüket a mozik kasszájánál.
De akármi is valósul meg ezek közül (vagy akármilyen kombinációjuk is), akár tetszeni fog, akár nem, egyet biztos nem fogok valószínűnek tartani: mégpedig azt, hogy a filmjei által termelt dollármilliárdok valaha is arra fogják bírni a Marvel-Disney-t, hogy egyes vagy többes csoportok akaratát ne kényszerítse a világra. Mert meg fogják ezt tenni továbbra is.
Azt viszont remélem, egy ponton túl már annyira önön paródiájába fog átmenni a nagy píszi és toleráns hollywoodi módi: hősök ugyanis a mindenkori többségnek is kellenek.
A volt EP-képviselő szerint az elmúlt mintegy száz évben a külső erők megtalálták azokat az ágenseket, akik belül tudtak zavart kelteni vagy idegen érdekeket megjeleníteni.
A nem túl bizalomgerjesztő előzetes ellenére a Demjén Ferenc dalaira komponált Hogyan tudnék élni nélküled? közelről sem olyan rossz, ami főleg a szerethető, szimpatikus szereplőknek és a jó ízléssel adagolt zenei betéteknek köszönhető.
Magyarországon is bemutatták a DAC filmet, a dunaszerdahelyi futballklubról szóló mozit, amely a felvidéki magyarság közösségteremtő erejének szimbólumává vált.
Az Emilia Pérez című francia bűnügyi musical ezzel együtt tíz jelölést zsebelt be.
A legendás spanyol rendező új munkájában, A szomszéd szobában az elmúlással való szembenézésről beszél intim, személyes hangvételben. Ám hiába a két zseniális színésznő, Tilda Swinton és Julianne Moore, a katarzis elmarad. A november 28-tól a mozikban látható film lábjegyzet maradt Almodóvár elképesztő karrierjében.
Miért mennénk Amerikáig, ha újat és izgalmasat kívánunk felfedezni, mikor a csodás Európa és az ősi Itália megannyi titkot és meglepetést rejteget?
A nő kiakadt, hogy a rendőrség semmit sem csinált, amikor a segítségüket kérte.
Mandiner-összefoglaló a labdarúgó Bajnokok Ligája 6. fordulójának szerdai játéknapjáról. Cikkünk folyamatosan frissül.
