Nevessünk már egy kicsit magunkon

„Félve várom a májust, mert azt írja, hogy akiket a terroristák kijátszását célzó hontalanítási programban kitelepítettek, régi otthonukért vályogjegyet kapnak, ami húszévente kamatozik. Először 2039. május 29-én. Voltak már valóra vált sejtései. A Kőbéka regényében terrorcselekményért elítélik azt, aki kiflivéget ad egy menekültnek. Aztán jött a Stop Soros törvény. Honnan meríti a váteszi gondolatokat?

Fogalmam sincs, mi fog történni, csak el szoktam játszani a XX. századi történelmünkbe kódolt lehetőségekkel. Az ezredfordulón írt első utópiámban, a Jégmadárban többek között felvázoltam egy jövőbeni amerikai polgárháborút és az Amerikai Egyesült Államok teokráciává válását, meg az orosz maffiák működéséről is kifundáltam ezt-azt. Azóta kiderült: nem tudok annyira elszabadultan fantáziálni, hogy ne maradjak realista. Magyarországot közelebbről ismerem, itthoni téma esetén könnyebb a dolgom.

Lehet, hogy olvassák az írásait kormánykörökben? Egy helyütt említi, hogy a láthatatlan árvíz a legveszélyesebb. Egy március 15-ei beszéd pedig komolyan taglalta, hogy napjainkban már nem látható »az ellensereg, csak roppant hatása mindenütt, politikában, gazdaságban, társadalomban, magánéletben, szokásokban és divatokban, lassan már a fejekben is...«

Nem szorulnak rá a tanácsaimra, nekik is van fantáziájuk. Az aktuálpolitika soha nem tudott lelkesíteni, mert elég fiatalon beláttam, hogy normális földi halandó elől, amilyen én is vagyok, elzárják a lényeges információkat, amelyek nélkül érvényes politikai ítéletet nem lehet alkotni. A mentalitás azonban, amely a döntéseket erősen befolyásolja, nagyon is érdekel. Az, ami a fejekbe és a lelkekbe nemzedékről nemzedékre belekerül, és hosszú távon hat. Aki drámát vagy regényt ír, annak valamennyi szereplőt magából kell előbányásznia, az empátia alapkövetelmény. A most megjelenő humoreszkeknek nincsen cselekményük, nem is igen vannak bennük szereplők, voltaképpen szerepmonológok. A szakértők, a tanácsadók, a politológusok kancsal logikáját próbáltam előcsiholni magamból.

Megterhelő lehet a hiszékenyeket kábító pszichikummal és a bornírtsággal azonosulni.

A hülyeséghez könnyen alkalmazkodom, mert közel van hozzám mindaz, amit ezekben az írásokban gúny tárgyává teszek: a »bundás indulatok«, a korlátoltság, a kicsinyes bosszú, a babonaságok, még a bigott vallásosság is, noha nem vagyok hívő. Szoktam hozni buta döntéseket, és elvakult is tudok lenni magyar módra. Ha lengyelül vagy románul írnék, a humoreszkjeim másmilyenek lennének. Az oroszoknál csodálatos szatirikusok alkottak Gogol óta mindvégig, ők aztán ismerték az orosz néplelket. A Gudok című lapnál a húszas években egy időben volt szerző és szerkesztő Bulgakov, Ilf, Petrov, Olesa, Katajev, Zoscsenko, Pausztovszkij... Mit szövegelhettek ezek össze egy szerkesztőségi ülésen! Náluk olyan irtóztató szakadékok tátonganak a lelkekben meg az emberek között, hogy azt mi alig tudjuk belátni. A mi humorunk az övékhez képest szinte simogat, az enyém is.”