Írói győzelem, ha le tudok menni kutyába

„Visszatérve a parlamenti felszólalás paródiákra, ezekkel a parlamenti életet és a felszólalók stílusát, az elhangzottak tartalmát is célkeresztbe helyezi. 

Parlamenti paródiákat már a rendszerváltás legelején is lehetett volna írni, csak nem volt hozzá kedvem. Akkoriban jobban kétségbeestem, mint azóta bármikor, úgy láttam, hogy rettenetes szellemiségű emberek kerültek be a Parlamentbe, néhány tisztességes idealista kivételével, akik előbb-utóbb természetesen kikoptak. Úgy érzékeltem, hogy az első Parlament szellemileg sokkal rosszabb volt, mint amilyen a nagy magyar átlag.

Azóta változott valami? 

Nemigen. A legnagyobb sokkot, amire vissza-visszatérek, az okozta, hogy leszavazták a Kossuth-címert. Talán azért is érintett mélyen, mert 56-ban tízévesen tucatjával festettem a Kossuth-címereket lelkesen, még az osztály falára is felkerült némelyik. Címerfestőnek egészen kiváló voltam. Kilencvenben úgy éreztem, hogy a koronás címer törvénybeiktatása miatt ezentúl csak abszurdumban élhetünk. Írtam is aztán másfél évtized múlva egy szatírát a kommunista királyságról. 

Abszurdumra abszurdummal lehet válaszolni?

A kérdés a válasz minősége. Sok mindent írtam, történetesen épp humoreszket aránylag keveset. Bohózatot és vígjátékot inkább, elő is adták őket. Sok szempont lehet termékeny. A mostani kötetben szereplő írásokban egy-egy magát hivatalosságnak vélő alak szerepébe bújtam bele. Rekonstruálni szerettem volna az egymástól kissé eltérő, de végső soron állami balgaságokat. Ebben a műfajban azt élvezem, hogy a hülyeséget képes vagyok előidézni magamban. Az az írói győzelem, ha le tudok menni kutyába.”