Izrael jobboldalibb, mint valaha

Az egy hete lezajlott izraeli választások számos konklúziót tartogatnak a jobboldali magyar szemlélő számára. Lassan négy évvel a 2015-ös migrációs válságot követően és a jelenlegi magyar és izraeli vezetőség – Orbán Viktor magyar miniszterelnök és Benjamin Netanjahu újraválasztott izraeli kormányfő – többször megerősített szövetségének tükrében érdemes félretenni azokat a kellemetlen reflexeket, melyek a rendszerváltást követő években kialakultak a magyar jobboldalon, és nyitottsággal, a sikerek eltanulása lehetőségének figyelembe vételével kell szemlélni az izraeli választási eredményeket.

A dolgok jelenlegi állása szerint – – a Likud 35 széket szerzett a 120 tagú Kneszetben, a Kék-Fehér ellenzéki-centrista tömörülés pedig éppen ugyanennyit. Előbbi pártot a szavazók 26,46%-a, utóbbit pedig 26,13%-a támogatta.

E cikk írásakor ugyanakkor még mindig lehetséges, hogy valami változás fog történni, ugyanis a parlamentből kieső Naftali Bennett volt oktatási miniszter pártját valamivel kevesebb mint másfél ezer szavazat választja el a bejutástól, miközben folyamatosan ellenőrzik a szavazókörzetek eredményeit.

Könnyű lenne levonni a konklúziót, hogy Izrael jelenleg végletesen megosztott, és hogy az ország két részre szakadt. Pedig ez közel sem igaz.

Érdemes összehasonlítani a New York Times április 10-i címlapját („Ez most már Netanjahu Izraelje") a 24.hu szinte napra pontosan egy évvel korábbi, április 9-i címlapjával. („Ez a Fidesz országa"). A győzelem ugyanilyen teljes volt Izraelben, ha nem még nagyobb. Az izraeli parlamentben ugyanis igen alacsony a bejutási küszöb, és a kevés szék után a kormányalakítás elsősorban koalíciókötési játék. A győzelem megítéléséhez tehát nem csupán a nagy pártok eredményeit, hanem (főleg) a kis pártokét is nézni kell, nem is beszélve összeállási hajlandóságukról és világnézetükről.

Ennek a jelenségnek volt remek epizódja, amikor Netanjahu még egy Putyinnal való találkozót is félretett, hogy segítsen összegründolni egy választási szövetséget a kisebb keményvonalas izraeli pártok között. Míg Magyarországon elképzelhetetlen lenne, hogy egy vezető politikus még több más pártot akarjon a parlamentben látni, Izraelben ez létszükséglet volt a Likud számára. (Arról, hogy miért nincs is semmi gond Bibi ezen lépésével, érdemes elolvasni ezt a cikket).

A jelenlegi állás szerint tehát így áll a két, nagy párton kívüli mandátumok aránya: harmadik és negyedik helyre futott be a szefárd és askenázi ortodoxokat tömörítő Sasz és Egyesült Tóra Zsidóság, 8-8 székkel. A Hadas-Ta'al arab párt 6 széket kapott, a Munkapárt szintúgy 6-ot, a Jiszrael Bejtenu jobboldali párt 5-öt, az Egységes Jobboldal – melynek indulásánál Netanjahu segédkezett – hasonlóan 5 széket. A Kulanu nevű, szociális kérdésekkel foglalkozó – ám a Likuddal való koalícióra nyitott – párt 4 széket, a Ra'am-Balad arab párt és a Merec nevű szélsőbaloldali formáció pedig szintúgy 4-4-et. 

Mindez számos következtetésre okot ad. A Munkapárt, ami a hetvenes évekig az ország arculatát meghatározta, s ami ezt követően többé-kevésbé váltakozva vezette az országot a jobboldallal, a létéért küzdő, apró párttá vált. Az államalapító David Ben-Gurion pártja 13 széket veszített, és ugyanolyan szintre jutott, mint a „mérsékeltebb” arab Hadas-Ta'al! Eközben a vallásos pártok, amik korábban a kisebb, királycsináló szerepet töltötték be, előreléptek a ranglétrán: immár nem a mérleg nyelvét jelentik, hanem elengedhetetlen, alapvető szövetségest. Támogatottságuk nőtt, és népszerűségük egyre nagyobb az izraeli fiatalok között:

(Erről érdemes elolvasni ezt a cikket, mely szerint „még sosem volt ennyire jobboldali az izraeli ifjúság”).

Meglepetésre egyelőre úgy néz ki, hogy a felmérések alapján biztos befutónak tekintett Új Jobboldal (Hajemin Hahadas) menthetetlenül kiesik az izraeli Kneszetből. (Kiesésről azért beszélhetünk, mert Naftali Bennett korábban a Bajit Jehudi fejeként oktatási miniszter volt, Ajelet Saked – akiről a Mandiner.hu-n írtunk már portrét – pedig igazságügy-miniszter). Amennyiben nem jár sikerrel Bennett kísérlete az „elveszett” szavazatok felkutatására, biztosra vehetjük, hogy az új párt alapításával eltaktikázta magát az ígéretes politikus. Ráadásul bukásában minden jel szerint egyedül lesz: kolléganőjét, Sakedet állítólag annyira értékesnek tartják, hogy akár a Likudba is átvehetik. A keményvonalas nacionalista üzeneteket libertárius társadalompolitikával – pl. a marihuána legalizálásával – ötvöző Mose Feiglin pártjának szintúgy garantáltak székeket a felmérések, mégis elbukott. Utóbbi pártok helyzete azért is fontos, mert Bennettre mint Netanjahu egyik lehetséges utódjára tekintettek az általános izraeli jobboldalon, a Feiglin-féle Zehut párt pedig egyike volt azon kevés pártnak, ami nyitottságát fejezte ki a Kék-Fehérrel való koalíciókötésre.

A jelenlegi felállás szerint tehát a Likud éppen akkora támogatást élvez, mint a teljes, lényegében csakis a „bárkit, de ne Bibit”-tábort tömörítő Kék-Fehér. E mellett jobboldali és még jobboldalibb pártok erősödtek meg az izraeli parlamentben, kényelmes koalíciót biztosítva Netanjahunak.

a centristák még az arab pártokkal együtt kormányozva (mely lépést eddig még soha senki sem merte megtenni) sem tudnának koalíciót építeni. A választási kampány sok szempontból a tavalyi magyar kampányra hasonlítot: persze nem lehet úgy csinálni, mintha ugyanolyan lenne a két ország, ám mégis kísértetiesen hasonlatos volt az ellenzék narratívája a regnáló Likuddal szemben. „Korrupció”, „kirekesztés”, „elszigetelődés” voltak a fő hívószavak, a miniszterelnök, Netanjahu személyének elutasítása mellett, s a választók egyértelműen nemet mondtak erre az üzenetre.

Ezzel szemben a fiatalok nyitottnak bizonyultak a nemzeti szuverenitást, a határok megvédését és az erős, demokratikus felhatalmazottsággal rendelkező vezető személyét hangsúlyozó politikára. Tekintve, hogy ez a generáció fogja meghatározni Izrael jövőjét, egyelőre biztosnak tűnik a trend: a zsidó állam a jobboldalé.

Végül pedig fontos látni – már nem csak magyar szemmel, de a nemzetközi folyamatokat is figyelve –, hogy

Trump korábban döntést hozott Jeruzsálem egészének mint Izrael fővárosának elfogadásáról, illetve az Egyesült Államok immár a Golán-fennsíkot is Izrael részeként kezeli. (Erről érdemes elolvasni a következő cikket: „Nem, a Golán-fennsík nem Izrael Krím-félszigete”).

Trump a közeljövőben tervezi nyilvánosságra hozni béketervét, ami híresztelések szerint az arab világnak szóló pénzügyi támogatást, és Izrael esetében egy egyállami megoldást tartalmaz. (Azaz szakít a palesztin állam létrehozásának hagymázos tervével, amiben egyébként már az izraeli baloldaliak sem hisznek igazán). Nem véletlen, hogy Netanjahut mint stabil vezetőt Trump is jobb partnernek tekinti béketerve bevezetéséhez.

Szintúgy jelzés értékű, hogy Mike Pompeo amerikai külügyminiszter nemrég nem volt hajlandó egyértelműen megmondani, mit tenne az amerikai külügy, ha Izrael annektálná a nemzetközi közösség által vitatott hovatartozású Júdea és Szamária ősi zsidó területeit. Könnyen meglehet, hogy a közeljövő további, vitatott izraeli területek amerikai elismerését hozza, és így még inkább bebetonozza a jobboldal helyzetét Izraelben.