Lassan már mindennek napja van. Hogy csak hármat említsek például: rejtvényfejtők napja (február 3.), a planetáris tudat világnapja (március 21.), a lelki egészség világnapja (október 10.). Az nyilván továbbgondolásra érdemes lehet, hogy mi is tulajdonképpen a „planetáris tudat”, de ne kanyarodjunk el már az elején tárgyunktól.
A lényeg az, hogy ezek a mindenféle napok azért lettek kitalálva, hogy valamire ráirányítsák a figyelmet. Az, hogy ilyen sok „valaminek a napja” létezik, azt jelzi, hogy nagyon sok mindenre kellene ráirányítani a figyelmünket. De van ennek valami értelme? Azt hiszem, nem sok. Ezek a napok a legtöbb ember mindennapi életéből végképp felszívódott keresztény ünnepkör jeles napjainak paródiái, azt hiszem. Nekem legalábbis úgy tűnik. Mert azzal például, hogy Sarlós Boldogasszony (július 2.), tényleg tud kezdeni valamit egy keresztény ember, de az ugyanerre a napra eső sportújságírók napjáról nehéz lenne elképzelni, hogy az érintettek számára megrendezett svédasztalos-anekdotázós rendezvényeken kívül bárkit is érdekelhetne.
Ma a magyar költészet napja van. Ezen a napon született József Attila 1905-ben (és december 3-án, a fogyatékos emberek nemzetközi napján halt meg, hogy egy kicsit még a fentieknél maradjak).
A költészet napját különféle felolvasásokkal, szavalóversenyekkel, újabban utcai akciókkal szokás megünnepelni. Mindez nagyon szép, nagyon hasznos, nagyon is értékelendő. Irónia nélkül. Illetve azért mégis némi iróniával. Vagy nem is iróniával, valami mással, talán a leginkább szomorúsággal. Mert
ha nincs költészet napja – és az év háromszázhatvannégy napján nincs –, akkor bizony nem sok szó esik a költészetről.
Szinte semmi. Szokás azt gondolni, hogy régebben, mondjuk a rendszerváltozás előtt a költészetet mennyivel komolyabban vették. Hogy volt társadalmi presztízse, hatása, voltak olvasók, volt diskurzus. Ez persze így nem igaz, mert egyrészt csak az jelenhetett meg, amit az illetékesek engedtek megjelenni, másrészt ami megjelent, az sok esetben szándékosan minimális példányszámban jelent meg, vagy épp szándékosan iszonyatosan magas példányszámban.
Tény persze, hogy az olyan költők, mint Nagy László, Pilinszky János vagy Weöres Sándor valóban rendelkeztek egyfajta tekintéllyel, tőkesúllyal. Nem kevesen odafigyeltek arra, amit írtak vagy épp nyilatkoztak. Ahogy az is tény, hogy a rendszerváltás utáni Magyarországon – sok egyéb mellett – a költészet megítélése és társadalmi szerepe is nagyot változott. Társadalmi szerepe konkrétan a nulla felé konvergál. Azon is lehet morfondírozni, hogy a fent említett költők halála óta vajon akadtak-e olyan költők Magyarországon, akik képesek voltak átlépni az egyre nagyobb magasságokba emelkedő ingerküszöböt. Néhányan talán akadtak, most hirtelen Kányádi Sándor vagy Orbán Ottó jut eszembe, de az elsöprő többség megmaradt/megmarad olyan alkotónak, akit a tágabb ismeretségi körén kívül esetleg néhány száz olvasó (leginkább bölcsészhallgató) ismer.
A költészet ma nincs jelen a mindennapi életben, ahogy persze a képzőművészet vagy a zene sincs.