Vagy végül ő is elmegy – a magyar költészet napjára

2019. április 11. 13:33

Szomorúan mondom: ha nincs magyar költészet napja – és az év háromszázhatvannégy napján nincs –, akkor bizony nem sok szó esik a költészetről. Pedig emlékezzünk: ha nem lett volna népköltészet, nem lettek volna népdalok és mesék, a magyarság minden bizonnyal már évszázadokkal ezelőtt megszűnt volna létezni.

2019. április 11. 13:33
Győrffy Ákos
Mandiner

Lassan már mindennek napja van. Hogy csak hármat említsek például: rejtvényfejtők napja (február 3.), a planetáris tudat világnapja (március 21.), a lelki egészség világnapja (október 10.). Az nyilván továbbgondolásra érdemes lehet, hogy mi is tulajdonképpen a „planetáris tudat”, de ne kanyarodjunk el már az elején tárgyunktól.

A lényeg az, hogy ezek a mindenféle napok azért lettek kitalálva, hogy valamire ráirányítsák a figyelmet. Az, hogy ilyen sok „valaminek a napja” létezik, azt jelzi, hogy nagyon sok mindenre kellene ráirányítani a figyelmünket. De van ennek valami értelme? Azt hiszem, nem sok. Ezek a napok a legtöbb ember mindennapi életéből végképp felszívódott keresztény ünnepkör jeles napjainak paródiái, azt hiszem. Nekem legalábbis úgy tűnik. Mert azzal például, hogy Sarlós Boldogasszony (július 2.), tényleg tud kezdeni valamit egy keresztény ember, de az ugyanerre a napra eső sportújságírók napjáról nehéz lenne elképzelni, hogy az érintettek számára megrendezett svédasztalos-anekdotázós rendezvényeken kívül bárkit is érdekelhetne.

Ma a magyar költészet napja van. Ezen a napon született József Attila 1905-ben (és december 3-án, a fogyatékos emberek nemzetközi napján halt meg, hogy egy kicsit még a fentieknél maradjak).

A költészet napját különféle felolvasásokkal, szavalóversenyekkel, újabban utcai akciókkal szokás megünnepelni. Mindez nagyon szép, nagyon hasznos, nagyon is értékelendő. Irónia nélkül. Illetve azért mégis némi iróniával. Vagy nem is iróniával, valami mással, talán a leginkább szomorúsággal. Mert

ha nincs költészet napja – és az év háromszázhatvannégy napján nincs –, akkor bizony nem sok szó esik a költészetről.

Szinte semmi. Szokás azt gondolni, hogy régebben, mondjuk a rendszerváltozás előtt a költészetet mennyivel komolyabban vették. Hogy volt társadalmi presztízse, hatása, voltak olvasók, volt diskurzus. Ez persze így nem igaz, mert egyrészt csak az jelenhetett meg, amit az illetékesek engedtek megjelenni, másrészt ami megjelent, az sok esetben szándékosan minimális példányszámban jelent meg, vagy épp szándékosan iszonyatosan magas példányszámban.

Tény persze, hogy az olyan költők, mint Nagy László, Pilinszky János vagy Weöres Sándor valóban rendelkeztek egyfajta tekintéllyel, tőkesúllyal. Nem kevesen odafigyeltek arra, amit írtak vagy épp nyilatkoztak. Ahogy az is tény, hogy a rendszerváltás utáni Magyarországon – sok egyéb mellett – a költészet megítélése és társadalmi szerepe is nagyot változott. Társadalmi szerepe konkrétan a nulla felé konvergál. Azon is lehet morfondírozni, hogy a fent említett költők halála óta vajon akadtak-e olyan költők Magyarországon, akik képesek voltak átlépni az egyre nagyobb magasságokba emelkedő ingerküszöböt. Néhányan talán akadtak, most hirtelen Kányádi Sándor vagy Orbán Ottó jut eszembe, de az elsöprő többség megmaradt/megmarad olyan alkotónak, akit a tágabb ismeretségi körén kívül esetleg néhány száz olvasó (leginkább bölcsészhallgató) ismer.

A költészet ma nincs jelen a mindennapi életben, ahogy persze a képzőművészet vagy a zene sincs.

Lehetne mondani persze, hogy mindez nem újdonság, korábban is a kevesek, a kivételezettek, a mindenkori társadalmi elit úri huncutsága volt mindez. Lehetne mondani, csak nem lenne igaz. A költészet népdalok és mesék formájában évezredeken keresztül meghatározó szellemi alapzata volt az archaikus társadalmaknak. Még nagyszüleink is ebben nőttek fel, legalábbis anyai nagyszüleimről tudom, hogy ebben.

Hivatkoztam már korábban anyai nagyanyámra, aki valójában középkori ember volt, a már emlegetett keresztény ünnepkör ciklikussága határozta meg a napjait, tucatszámra ismert mindenféle dalokat és mondókákat, amelyeket gyerekkorában tanítottak neki. (Igaz, hogy svábul, hiszen sváb volt, de ez a lényeget tekintve nem számít).

Ha nem lett volna népköltészet, nem lettek volna népdalok és mesék, a magyarság minden bizonnyal már évszázadokkal ezelőtt megszűnt volna létezni, már az emlékét is csak idegen népek néhány erre szakosodott etnográfusa ismerné. A modern költészet gyökerei a népköltészet ősi univerzumába nyúlnak vissza. Igaz, hogy a kortárs költészet uralkodó vonulatai ma már elég messzire távolodtak ettől a gyökérzettől, de ez nem feltétlenül baj.

A baj az, hogy

miután a modern társadalmak elszakították magukat archaikus forrásaiktól,

már arra az egyetlen, még létező kapocsra sincs igazán szükségük, ami a költészet. Hamvas Béla írja Poeta Sacer című esszéjében: „A szent kört már csak egyetlen ember őrzi: a költő. Nem tudni, a királyok, papok, hercegek, katonák, művészek megkérték arra, hogy maradjon, vagy a feladatot maga vállalta, vagy csak utolsó volt, s mikor mindenki eltávozott, így szólt: kitartok. Vagy végül ő is elmegy, s a Temenoszt (a szent helyet) nem lakja s nem őrzi senki”.

Az olyan nép, amely nem tart igényt többé a költészetre, a zenére, egyáltalán, a művészet, a szellemi létezés tartományaira, menthetetlen.

Nagy szavak, tudom, de ezt tényleg nem érdemes szépíteni. A költészet napján nem árt emlékeztetni magunkat arra, hogy ma is élnek köztünk költők számosan, s e számos költő között bizony akad jó néhány, aki igen magas fokon műveli a költészetet. Most nem térek ki arra, hogy nem kevesen közülük méltatlan körülmények között, szinte evangéliumi szegénységben él és alkot, az elismerés és a támogatás legkisebb reménye nélkül.

Hamvas azt állítja,

a költő az egyetlen, aki megmaradt, miután a királyok, a papok és a művészek leléptek a színről.

Ha nem lenne, megszűnne az utolsó kapocs is, ami az emberi világot az égi világgal összeköti. A költészet nélküli világ nem embernek való hely. Lehet benne élni, de abban az életben nincs sok köszönet.

Ódzkodnék attól, hogy felhívjam a tisztelt olvasó figyelmét arra, hogy lehetőleg rendszeresen olvasson verseket. Olyan olcsó zsurnálfogás lenne. Nem hívom fel a figyelmet semmire. A költészet jelen van, most, itt, ebben a pillanatban. A világ finomszövetében áramlik. Érzik?

Amerika választ! Kövesse élőben november 5-én a Mandiner Facebook-oldalán vagy YouTube-csatornáján!

Összesen 40 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
Egyed István
2019. április 12. 10:57
Kányádi Sándor: JÖVENDŐMONDÁS A. E. (Ady Endre) lapjaiból. „volt ámítások után új s legújabb ámítások szemeket próbáló ködén átlátni nincs ma látnok nincs az az elektronikus csoda nincs az az isten aki e nyálkás undorok undorán átsegítsen csak kussolás csak senyvedés a bátrak belehalnak újabb ámítók jönnek és nem lesznek forradalmak” (Kolozsvár, 2000. január 13.)
Vadakat terelő juhász
2019. április 12. 09:38
A magyar költészet napját Magyarországon 1964 óta április 11-én József Attila születésnapján ünneplik, akinek az életműve megkerülhetetlen teljesítmény mind a költőutódok, mind a művészettel foglalkozók számára. 2012-ben az Orbán kormány a rakparta száműzte József Attila szobrát háttal a parlamentnek, hogy minél kevesebben róják le tiszteletüket ,Magyarország egyik legnagyobb költő géniusza előtt . Anyám kún volt, az apám félig székely, félig román, vagy tán egészen az. Anyám szájából édes volt az étel, apám szájából szép volt az igaz. Mikor mozdulok, ők ölelik egymást. Elszomorodom néha emiatt - ez az elmulás. Ebből vagyok. „Meglásd, ha majd nem leszünk!...” - megszólítanak. Megszólítanak, mert ők én vagyok már; gyenge létemre így vagyok erős, ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál, mert az őssejtig vagyok minden ős - az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik: apám- s anyámmá válok boldogon, s apám, anyám maga is ketté oszlik s én lelkes Eggyé így szaporodom! A világ vagyok - minden, ami volt, van: a sok nemzedék, mely egymásra tör. A honfoglalók győznek velem holtan s a meghódoltak kínja meggyötör. Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa - török, tatár, tót, román kavarog e szívben, mely e multnak már adósa szelíd jövővel - mai magyarok! ... Én dolgozni akarok. Elegendő harc, hogy a multat be kell vallani. A Dunának, mely mult, jelen s jövendő, egymást ölelik lágy hullámai. A harcot, amelyet őseink vivtak, békévé oldja az emlékezés s rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés.
balbako_
2019. április 12. 07:08
A költészet egyszerűen szebbé teszi az emberek életét és ez nem is kis segítség a mindennapokban.
annamanna
2019. április 11. 22:48
"az ugyanerre a napra eső sportújságírók napjáról nehéz lenne elképzelni, hogy az érintettek számára megrendezett svédasztalos-anekdotázós rendezvényeken kívül bárkit is érdekelhetne." Van bányásznap és vasutasnap is. Bőven elég, hogy azokat érdekli, akiket érint. Nem hiszem, hogy azt akarják, az egész világ őket ünnepelje, megünneplik ők saját magukat, oszt jóság van.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!