Thoreau a Keleti-Mátrában – Oravecz földje

Viszonylag ritkán esik szó költészetről ezen a felületen, ami részben érthető, mert a Mandiner mégsem egy irodalmi szaklap. Irodalomról, költészetről nem szokás közérthető nyelven írni, ha mégis így teszünk, könnyen ránk üthetik az illetékes fórumok a dilettantizmus bélyegét.

A költészet az úgynevezett magaskultúra része, olyan nyelv illik tehát az értelmezéséhez, bemutatásához, amely a magaskultúra elméleti szakembereinek nyelve. Ez a nyelv a szélesebb olvasóközönség számára érthetetlen zagyvaléknak tűnik, még akkor is, ha logikailag egyébként rendben van, ha következtetései mégoly helyesek is.

A költészetről való beszéd jó ideje eltávolodott a köznyelv tereitől, s létrehozott egy belterjes tolvajnyelvet, amit anyanyelvi szinten használnak a beavatottak, a nem beavatottak viszont jóformán egy kukkot sem értenek belőle.

Felesleges ezt itt tovább ragozni, elég, ha belelapozunk egy tetszőleges irodalmi folyóiratba és máris láthatjuk, miről van szó. Az irodalmi folyóiratokon kívül viszont szinte egyáltalán nem esik szó költészetről. Mintha nem is létezne. Az emberek egy nem elhanyagolható része úgy éli le az életét, hogy gyakorlatilag soha nem találkozik a költészettel – ahogy komolyan vehető zenével, képzőművészettel vagy filmmel sem.

Messzire vezetne annak taglalása, hogy milyen utakon jutottunk el ide,

Lehetne taglalni, most mégsem taglaljuk, csupán konstatáljuk, hogy már jó ideje ott vagyunk, ahol „a pornólapok nyílt lángja lobogva ég a benzinkútnál”. Ezzel az idézettel helyben is vagyunk, ugyanis ez egy rövid vers, a címe Haiku egy amerikai útkereszteződésre, a szerzője Oravecz Imre, akinek az Egy földterület növénytakarójának változása című kötetében szerepel.

Ez a könyv először 1979-ben jelent meg, aztán volt még egy második kiadása egy évtizeddel ezelőtt, a harmadik kiadása pedig nemrég látott napvilágot a teljes életmű újrakiadásának keretében.

Előre el kell mondanom, hogy ez a könyv szerintem a huszadik századi magyar költészet egyik legkiemelkedőbb darabja. Ott a helye Szabó Lőrinc, Weöres Sándor vagy Pilinszky János művei mellett. Oravecznek ez a második kötete egyébként, az első Héj címmel 1972-ben jelent meg és a maga módján az a könyv is mérföldkő a modern magyar költészetben.

Ez a második kötet közelebb áll hozzám, mint az első. Első kiadását, amit annak idején egy antikváriumban találtam, sokáig cipeltem magammal mindenhová. Erdei túrákra, vonatutakra, de éveket töltött az éjjeliszekrényen magasodó könyvhalom felsőbb régióiban is. Vannak ilyen könyvek, amelyek hosszabb időkre mellénk szegődnek. Manapság ez mintha egyre ritkább lenne. Talán már nem írnak olyan könyveket, amelyek alkalmasak lennének erre.

Az Egy földterület növénytakarójának változása viszont olyan könyv, ami az elmúlt két évtizedben mindig valahol a közelemben volt. Már eleve a címe is. Micsoda cím. Oravecz Imre mániákus költő, a szó költői és legpozitívabb értelmében.

még akkor is, ha épp az amerikai sivatagokról, a hopi indiánokról vagy a huszadik század elejének hatalmas kivándorlási hullámáról ír.

Bármiről is gondolkozik, a gondolatmenet mindig valahol a Keleti-Mátra lábánál, a Szajla nevű községben és annak közvetlen környékén ér véget. Első kötete, a Héj még csak „nyomokban tartalmazott” Szajlát, bár ott is felbukkant már rejtjelezve. Ebben a második könyvben azonban már több versben is konkrétan megjelenik. Oravecz ebben az azóta hatalmasra nőtt Szajla-szimbólumban találta meg azt az egyetlen témát, ami pályájának legeleje óta foglalkoztatja.

De miről is van itt szó? Egyszerűen arról, hogy volt egy életforma, egy világlátás, egy világérzékelés, egy kultúra, ami épp Oravecz gyerekkorában hullott szét atomjaira és tűnt el végérvényesen a világból. A magyar paraszti életformáról van szó. Oravecz gyerekként még ebben a kultúrában eszmélkedett, aztán életének további részére már a paraszti világ agóniája nyomta rá a bélyegét. Ha csak a saját életemet veszem alapul, eszembe kell jutnia anyai nagyanyámnak, aki szintén a paraszti kultúra gyermeke volt. Az utolsó gyermeke. Világlátása szinte azonos volt egy középkori emberével. Ahogyan élt, ahogyan dolgozott, ahogyan imádkozott, mindez nem különbözött lényegesen egy 16. századi ember mindennapjaitól.

Oravecz nagy témája ez a megszűnés, ez a megsemmisülés, ez a pusztulás. Illetve mindaz, ami a helyébe lépett.

Szajla temetője

Az Egy földterület növénytakarójának változása című könyve az első lépés azon az úton, ami aztán két évtizeddel később a Halászóember című művében teljesedik be, amelyben lenyűgöző részletességgel és megrendítő erővel ábrázolja ennek az elsüllyedt világnak a szereplőit és helyszíneit.

Oravecz Imre világa apokaliptikus világ, amely azonban mégsem teljesen reménytelen. A régi emberek, a régi kultúra eltűnt, a földeket felveri a gaz, az erdőket jórészt kiirtották, szemét és rendetlenség mindenütt. Ami a tradíció, a hagyomány helyébe lépett, a pusztulás jegyében áll. A táj alapvetően mégsem változott, a hegyek a helyükön maradtak, az énekesmadarak még mindig az etetőre szállnak, a templomban az ima szavai még a régiek. Ebben a költészetben kevés vigasztalást találunk, az a kevés mégis képes egyensúlyozni a rengeteg hiányt. Azért képes rá, mert a hangsúly Oravecznél már rég nem az evilágin van, rég nem az időbe vetettel, a keletkezővel és elmúlóval foglalkozik. Az érdekli leginkább, mi az, ami megmarad, amin nem fog az idő. A csillagképek, a madarak, a hegyek, az Isten foglalkoztatja.

Ebben az először 1979-ben megjelent könyvben mindez már ott van, benne van egy amerikai szeméttelep leírásában, a chicagói magasvasút egyik állomásának megörökítésében, az 1848-49-es magyar szabadságharc Amerikába szakadt résztvevőinek álmaiban, nem utolsósorban pedig Henry David Thoreau, a nagy amerikai természetfilozófus alakjának megidézésében. A kötet Thoreau Walden Pondnál című verse mindent elmond arról, miben áll Oravecz Imre költészetének nagyszerűsége, hogy miért végtelenül fontos számunkra mindaz, amiről és ahogyan beszél.

Thoreau Walden Pondnál

a szokásos reggeli takarítás után

városi ruhában ül

a maga építette faház előtt,

a kedvenc hikorifája alatt,

egy fonott széken,

állát a tenyerébe támasztva,

tekintetét a tetőre szegezve

egy kormosfejű cinegét hallgat,

mely a szelemenre szállt,

a magányos kanadai favágó a minap

a maga egyszerű és közvetlen módján

kis ficoknak nevezte a madarat,

jómaga is kedveli a kis jószágot,

de valójában többről van itt szó,

a parus atricapillus, ahogy latinul nevezik,

tudniillik éppúgy a világmindenség lantja,

mint Mir Camar Uddin Mast, a költő,

kit tegnap olvasott,

és éneke mintegy változat

a szélfúvásra, fűzizegésre, lombsusogásra,

gallysúrlódásra, fanyikorgásra, makk-koppanásra,

vízcsobbanásra, méhdöngésre, gyíkneszezésre,

nyúlrágcsálásra, mormotacsörtetésre,

rókaugatásra stb., gondolja,

és elmosolyodik,

magában szerencsecsillagát dicséri,

mely az erdőbe vezérelte,

aztán fürgén felpattan,

leporolja a nadrágját,

és a szabadtűzhelyen nyomban nekilát

az esedékes kovásztalan kenyérsütésnek