Mindenkihez!

De megszűnt a lelkesedés, mikor Kassán leszedették az örömmel kitűzött magyar zászlókat és vöröseket tettek helyükre.

Kosztolányi Dezsőné így emlékszik vissza a férjéről írt életrajzi regényében Kosztolányi és Kun Béla korábbi ismeretségére: „...Felbukkan Kun Béla neve. Az uram egyre jobban álmélkodik. Kun Bélával valamikor egy szobában dolgozott a Budapesti Napló-nál, a szomszédos íróasztalnál. Nem gondolta volna, hogy valamikor komolyan is kell venni. – Te, én felmegyek Kun Bélához – mondja nekem egy napon. – Gyere velem. Kíváncsi vagyok, mi ez itt. A Visegrádi utcai lakás előszobájában elszánt tekintetű tengerészfiúk ülnek. Kun Béla felesége és cicomásan öltözött kislánya fogad bennünket. Az uram kedves bókokat mond a gyermeknek, dicséri a proletár főnökkisasszony szép ruháját. Azután bemegyünk a másik szobába. Egyedül maradunk Kun Bélával. - Mondd, mi ez itt, öregem? – kérdezi súgva, pajtási cinkossággal, kíváncsian megfeszített karral, csodálkozó tenyérrel Kun Bélától, és várja, hogy a régi »vagány« újságírótárs fél szemével hunyorogva, csibészesen röhögve bevallja, hogy az egész csak móka, s kár izgulni. Kun Béla azonban állig begombolkozik, propagandaízú szavakkal vázolja a helyzet komolyságát, s az eljövendő kíméletlen harcot. - És mi lesz velem? Mi lesz az írókkal? – faggatja Dide [Kosztolányi beceneve] a népvezért. - Reád semmi szükség a proletárállamban – feleli Kun Béla. – Versek nem kellenek. Majd tanulsz valami mesterséget. Ha okoskodsz, ki fogunk végezni. Lenn az utcán, némán, ámulva összenézünk mi ketten.”

Aristo tökéletes válaszcikke: https://aristo.pestisracok.hu/a-joslat/

Ennek a nyomi ak fényképen is kajakra ütnivaló feje van, hát még amikor élőben mo dja a tutit. Nem mentegeti ő a komcsikat, de akkor is vegyük tudomásul hogy az egy szép időszak volt, és ezeket. Mindenki szerette...