„Irigykedjünk a szlovákokra? Igen, de nem most először. A rendszerváltás kezdetén a csehek is, magyarok is eléggé lenézték a szlovákokat, akiknek úgymond nincsenek demokratikus tradícióik, akik nacionalisták, és a csehek 1992-ben örültek is a válásnak: legalább nem lesz több gondjuk az alulfejlett szlovákokkal. Amikor a NATO elkezdte a keleti bővítést, csak Csehországot, Lengyelországot és Magyarországot vették fel, Szlovákia későbbre maradt. Az EU bővítésének előkészítésekor is úgy nézett még ki, hogy Szlovákia a második körre marad. Azután a szlovákok néhány év után megszabadultak Vladimír Meiartól, reformpárti koalíciót hoztak létre Mikuláš Dzurinda vezetésével, gazdasági reformokat indítottak el, és a visegrádi országok közül elsőként vezették be az eurót, sikerrel. Két ciklus után ugyan veszített a reformkoalíció, de addigra a legfontosabb dolgokat megcsinálták, és a Fico vezette Smer sem csinálta vissza. Lengyelország és a balti országok mellett Szlovákia a régió sikerországa lett. Abban, hogy a demokrácia és Európa mellett elkötelezett szlovákok immár másodszor nyernek meg egy közvetlen elnökválasztást, ezek után nincs semmi meglepő.
Az következik-e ebből – mármint abból, hogy a Smerrel szembenálló szlovákiai demokraták immár másodszor nyernek meg egy közvetlen elnökválasztást –, hogy jó ötlet a közvetlen elnökválasztás? Hogy érdemes a parlamenti többségtől független köztársasági elnököt választani, aki...? Előzőleg a független Andrej Kiska vállalkozónak a demokrácia és Európa mellett elkötelezett szlovákok szavazataival sikerült legyőznie magát Robert Ficót. És mi következett ebből az elmúlt öt évben? Szinte semmi. Minden a parlamentben és a kormányban dőlt és dől el. Amikor kialakul egy politikai válság, akkor a köztársasági elnök megszólalásával némi nyomást tud gyakorolni a kormányra, ha ez a nyomás egy irányba mutat a Pozsony főterén tüntetők nyomásával. Amíg nincs politikai válság, addig minimális jelentősége van annak, hogy mit képvisel a közvetlenül választott köztársasági elnök.”