Szerezzük vissza Gramscit!

„Sem a hazai baloldal intellektuális hátországa, sem pedig a politikai baloldal maradékai (akik egyébként sem túlságosan nyitottak a politikai elméleti megalapozása iránt) nem vették észre időben, vagy ha észrevették, nem tulajdonítottak annak különösebb jelentőséget, hogy az Orbán-rendszer eszmei alapjai között jelentős kritikai gondolatok jelentek meg.

Mindenki csak a hatásokkal szembesül: a gondolkodók azt érzik, hogy komoly problémák vannak a baloldali elméletekkel, a politikusok meg válságról válságra evickélnek. Ezek miatt nem tudtam sohasem azonosulni azzal az optikai csalódással, amely túlértékeli az egyébként ténylegesen emberfeletti teljesítményektől működő újbaloldali intézményi- és közösségi hálózatokat, műhelyeket: kétségtelen, hogy vannak nagyon pozitív eredmények az elmúlt években, de az Orbán-rendszer üvegbúrája alatt.

A 2018-as választási győzelem után aztán az Orbán-rendszer egyik „ideológiai verőlegényévé” előlép(tet)ett jobboldali gramsciánus, Békés Márton cikket írt Gramsci jobbról címmel, amelynek üzenete egyszerű és kétségbevonhatatlan: „Gramsci a miénk – olvassuk, értelmezzük, használjuk!”. A cikk nem az Orbán-rendszer politikusainak kínál újfajta politikai receptet, hanem összefoglalja a széles közvéleménynek, hogy milyen is a rendszer ideológiai alapja, és hogyan épült ki az orbáni hegemónia.

Az írás tehát éppenséggel tájékoztatás a vájtfülű politikai hátországnak a „dolgok állásáról” és persze fricska az újbaloldal felé. Kicsit olyan a szöveg – persze más stílusban, és tartalmát tekintve sokkal fontosabb –, mint amikor G. Fodor Gábor megíratja a 888.hu oldalon korábbi alma matere kapcsán, hogy „GFG az ELTE-n: sivalkodjatok”.

Az előbbi intellektuális jelzés, az utóbbi egy személyes leszámolási projekt része, de az üzenet közös: „odaszartunk a küszöbötökre, és ez csak a kezdet”. Mindezek miatt találom felettébb furcsának Böcskei Balázs azon – mintegy mellékesen odavetett – „elemzői” megállapítását, mely szerint „a magyarországi és európai újjobboldal szintúgy Gramsci hegemónia-elméletére támaszkodva… konstruálja politikáját és többségét”. Elemi felháborodás nélkül ugyanis nem lesz újbaloldali ellen-hegemónia.

A helyzet természetesen nem új, hiszen a jobboldal már hosszú ideje érzékenynek mutatkozik a kritikai baloldal elméleti munkássága iránt, a nyugati kritikai gondolkodók igazából évtizedek óta nem tudnak mit kezdeni a „jobboldali gramsciánusokkal” (ez a tanácstalanság érződik az írás elején idézett, Íñigo Errejón és Chantal Mouffe közötti „beszélgető-könyvből” is), illetve a jobboldal felől érkező általános „ideológiai agyelszívással” (így használja fel és ki a jobboldal Laclau és Mouffe gondolatait).

E szellemi-ideológiai kihívás rekonstruálása már idehaza is beindult (ajánlom ehhez: Kiss Lajos Andrásnak a Ligetben megjelent, Kultúrharc és hegemónia – A keresztfrontok kora című írását). Érdemes kiemelni, hogy a francia Új Jobboldal (Nouvelle Droite mozgalom) kiemelkedő alakja, Alain DeBenoist már a ’60 és ’70-es évektől igen erősen támaszkodik Gramscira és igaz ez a belga Vlaams Bloktól a német AfD-ig számos (szélső)jobboldali szerveződésre.

Ennek kapcsán két dologra hívnám fel a figyelmet, amelyekre, hogy ha nem reflektál az újbaloldal, akkor Gramsci visszavonhatatlanul a jobboldali kánonba fog kövülni. A jobboldal mindig is a cezarizmus, manapság pedig a nyíltan autoriter rendszerek kialakítására és legitimálására használta fel Gramscit, amelyek középpontjában a karizmatikus vezér mindent elsöprő hatalma áll.

Másrészt a jobboldal – ennek a finomra hangolása éppen most folyik az Orbán-rendszer kultúrharcának keretében – élesen ráérzett arra, hogy a politikai hegemónia a kulturális/szellemi/ideológiai hegemóniában gyökeredzik, utóbbihoz pedig be kell hatolni a társadalom mélyrétegeibe (civil szervezetek, egyházak, szakszervezetek) és radikálisan át kell azokat formálni.”