A haza fényre derül? – Felvidéki évértékelő

Kovács Balázs, a Kétnyelvű Dél-Szlovákia mozgalom vezető aktivistájának írása

Bevett szokás a szlovák és cseh kollektív tudatban a 8-as évszámoknak sorsfordító jelentőséget tulajdonítani. Gondoljunk csak az 1918-as államalapításra, a ’68-as prágai tavaszra vagy a Mečiar-rendszer leváltására 1998-ból. A 2018-as év alighanem szintén kiemelt helyet tudhat majd magáénak az emlékezet panteonjában. S valóban: a politika és a feketegazdaság összeölelkezéseit feltáró Ján Kuciak és párja meggyilkolása 2018-ban lélektani földrengést söpört végig a szlovák társadalmon.

Noha Szlovákia nem fordult ki a sarkából, de az újságírógyilkosságot követő tüntetéshullámban

a valódi piaci teljesítmény nélküli basák mesterséges felhizlalásával és a korrupcióval azonosított politikai elittel.

Nem is minden eredmény nélkül: Robert Fico miniszterelnök hiába tartott ki makacsul annak sulykolásában, hogy a tüntetők mögött Soros György áll, céljuk pedig az államhatalom erőszakos megdöntése, ő maga is kénytelen volt kettőt hátralépni. Így került a Smer, a Szlovák Nemzeti Párt és a Híd alkotta kormány miniszterelnöki székbe Peter Pellegrini, megbízólevelében azzal a feladattal, hogy az emberarcú baloldal figurájaként mentse a menthetőt. S az előrehozott választások csakugyan elmaradtak, de az már jól látszik, hogy a kormánykoalíció tekintélye végképp darabokra tört. Lehet, hogy Robert Fico kezelte a válságot, de a sebezhetetlenség korábbi illúzióját már nem tudja visszahozni.

Legutóbb a rendszerváltáskor tapasztalt méretű tömegdemonstrációk láttán az országot 2006 óta két év megszakítással vezető smeresek is kikövetkeztették, hogy a homlokzat újravakolása ezúttal kevés lesz. A rendőrség ma függetlenebbnek tűnik, az ügyészség gyeplőjét lazábbra eresztették és az egyik legbefolyásosabb főoligarcha is vizsgálati fogságban ül. Az azonban, hogy a tisztességes Szlovákia álmát mennyiben lehet majd aprópénzre váltani, részben az idei államfőválasztás, de leginkább a jövőre esedékes parlamenti választások után fog igazán megmutatkozni.

Fico és Pellegrini

Annyi bizonyos, hogy a politikai kultúra gyors metamorfózisába vetett kávéházi reményekre alaposan rácáfolt Andrej Danko parlamenti házelnök (egyben a Szlovák Nemzeti Párt elnöke) plágiumbotránya. A csalással szerzett kisdoktori lelepleződése után Ján Slota utóda nem fordult a schmittpáli útra, pozícióban maradt. Könnyen volt, mindhárom kormánypárt tartotta a hátát. 

A politikai klímát skiccelve nemigen kerülhető meg a csehszlovák centenárium kérdése. Nos, e téren figyelemre méltó vonása volt Szlovákiának, hogy

A visszafogottság csak részben tulajdonítható a balkáni és északi vérmérséklet közti különbségnek. Míg ugyanis a románok vagy a csehek számára 1918 a nagy nemzetépítési projekt beteljesülését jelentette, addig a szlovákok szempontjából jóval ellentmondásosabb az első Csehszlovákia megítélése. Ebben döntő tényezőnek bizonyult, hogy a szlovák különállási törekvéseket a hont cseh nemzetállamként értelmező csehek mindvégig elutasították. Jóllehet, a szlovákok elmagyarosodó kisebbségből az állam társalapítóivá váltak, de mindezért magas árat kellett fizetniük: jelesül az atyáskodó cseh hivatalnokok és tanítók beáramlásával, állandósult politikai és gazdasági alulreprezentáltsággal és a két országrész közti fejlettségi szakadék kitágulásával. Pellegrini miniszterelnök a Prágában tartott centenáriumi ünnepségen egyenesen úgy fogalmazott: a múlt kétségei helyett jobban tesszük, ha a jövő reményeivel foglalkozunk.

Az emlékezetpolitikai csatározásokban megfújt harci kürtök korábban jellemzően magyarok ellen harsogtak, így akár üdvös fejleménynek is tekinthetnénk, hogy a magyar kisebbséget másodrangú helyzetbe hozó államalapítás emléke háttérbe szorult.

A nemzetállam vaslogikája azonban 2018-ban is behatárolta a felvidéki magyarság identitásmegőrzési és önszerveződési lehetőségeit. Az elszlovákosodásnak, a Csallóköztől keletre fekvő régiók kiürülésének és az alacsony gyerekvállalási kedvnek tulajdoníthatóan tavaly két magyar gimnázium is bezárt. Örvendetes viszont, hogy a magyar gyerekek anyanyelvi oktatási csatornába kerüléséért nagyszabású óvodaépítési- és felújítási program zajlik. És bár Bugár Béla szerint a Híd kormányra kerülésével új hajnal hasadt és a nemzet asztalára korábban soha nem látott vívmányokat sikerült tenni,

Az elmúlt évben láthatóan előrehaladt az egyre inkább Pozsony kertvárosává alakuló Felső-Csallóközbe történő gyors bejutást biztosító sztráda alapozása. A konjunktúrában megizmosodott főváros közelebb kerülése 2021-től tovább növeli a régióra nehezedő szlovák etnikai nyomást. Az infrastruktúrafejlesztés és tőkeáramlás e példája klasszikus dilemmával szembesíti a magyar közösséget: a gyors ipari fejlődés és társadalmi emelkedés az asszimiláció kohója (lásd a dualista Magyarország esetét, ahol a modernizációból kimaradt nemzetiségi falvakban elhanyagolható maradt az elmagyarosodás), az elzártság viszont a lemaradást és fejletlenséget tartósítja. A dilemma ma feloldhatatlannak tűnik. A kormánypárti hidasok fejei a homokba dugva, az MKP pedig ezen a téren vérszegényen muzsikál és semmiféle megoldása módozata nincs.

A kiúttalanságon bajosan segít, hogy a nagyobb médiafelülettel bíró progresszív újságírók és sajtómunkások 2018-ban is abban vélték munkájuk értelmét felfedezni, hogy a magyarországinál is ellenzékibb ellenzéke legyenek Orbán Viktor kormányának. Egyre kevésbé a felvidéki témák mellett, mindinkább azok helyett. Teljes rejtély, hogy a széteső magyar közösség ügyét mindez miként segíti. A kéretlen magyarországi vendégpartizánkodás helyett talán érdemesebb volna a szlovákiai demokrácia deficitjeit és mindenekelőtt saját közösségünk érdekképviseletét élesebb hangvételű kritikák tárgyává tenni.

Robert Fico Bugárral

Bírálni márpedig van mit. Decemberben Peter Pellegrini kormányfő kétszer is provokációnak minősítette a közlekedési táblák kétnyelvűsítésére irányuló kezdeményezéseket. Ha azt akarjuk, hogy a magyarok végre kellő presztízzsel rendelkezzenek az államéleten belül, akkor a hasonló megnyilvánulásoknak aligha maradhat polgárjoga a közbeszédben. Ám

Nagyon éles a kontraszt abban a viszonyrendszerben, hogy Bugár Béla egy sor ügyben (elhatárolódás Fico sorosozásától és kiállás a migrációoptimista ENSZ-egyezmény mellett) vállalt nyílt pártütést saját kormányával. Úgy tűnik, holmi magyar ügyek nem tartoznak azon sérelmek közé, melyekben érdemes volna legalább egy fűszálat keresztbe tenni.

Bugár figyelme sokkal inkább a tavaszi köztársaságielnök-választás köré összpontosul. A szlovákiai politika nagy öregje 2016-ban jókora vargabetűt leírva vitte Robert Fico kormányába a pártját, tavaly pedig bohózatba illő fordulatok után tartotta meg azt. Közben ledőlt a vegyes párt szlovák pillére, és az egyik legalapvetőbb szlovákiai magyar önmítoszt is sikeresen zúzta szilánkokra, miszerint a magyar érdekképviselet mindig a tisztességesebb, és demokratikusabb erőkkel szövetkezett – a magyarellenes, korrupt branccsal sohasem.

Bugár hangsúlyosan „nem magyar”, hanem „polgári” kampánya kevésbé az államfői poszt megszerzéséről szól, inkább értelmezhető a megrendült bázis egybentartásáért tett taktikai lépésként. Nagy kérdés, hogy mennyiben válik potens kihívóvá a másik magyar államfőjelölt, Menyhárt József MKP-elnök. Rajta múlik, hogy képes lesz-e vonzó alternatívát mutatni a magyar érdekvédelem quislingjeivel szemben. Igény mindenesetre volna rá. 

Alig két év múlva újabb népszámlálásra kerül sor. Így egyáltalán nem mindegy, hogy a következő időszakban mennyiben tudjuk rendezni a sorainkat.