Vánszorgunk a forradalomba

„Idén tavasszal ugyanannyian szavaztak az MSZMP két utódpártjára közül a Fideszre, mint ellene. A Kossuth téren, a nyilvánosságban, a kormányzati retorikában és döntésekben semmi sem érződik ebből az arányból. Nagy Imre szobrának kiretusálása azt üzeni Magyarország nem fideszes felének: ti továbbra sem léteztek, ez itt nem a ti hazátok. A ti azt jelenti, hogy mindenki, aki nem mi vagyunk. A mi pedig azt, hogy aki a pártfőtitkárhoz hűséges. A többiek: ellenség.

Sok kéz szorult ökölbe a tehetetlen dühtől, amikor reggel megjelentek a szobor hűlt helyét ábrázoló képek. Még a Kossuth tér eldugott sarkában felállított emlékmű erejéig sem hagyják, hogy ezt az országot az otthonodnak érezd, ha nem tartozol hozzájuk. Elfogyott a levegő, add fel, nincs tovább – ezt akarják.

Ugorjunk egy nagyot az időben. Egyszer ennek is vége lesz. Talán csendes unalom közepette süllyed el a NER, talán erőszakos események döntik meg, amit az éveken át semmibe vett és megalázott fél-Magyarország indulata mozgat. Akárhogy is, nem fog örökké tartani. És akkor felmerül majd a kérdés: mi legyen a Nagy Imre szobor helyére odapakolt fasiszta giccsel? Mi legyen a Tisza-emlékművel? Mi legyen a Várban létesített uralkodói központtal? A felcsúti kisvasúttal? Polt Péterrel? A kollaboráns alkotmánybírósággal, a pártmédiával, az alaptörvénnyel, a Család összeharácsolt vagyonával?”