Holokauszt: örök szégyen

„1945. május 9-én XII. Piusz pápa a Vatikáni Rádióban hálaadó imát mondott a megpróbáltatások befejeződéséért és közbenjáró imádságot a halottak millióiért. Majd a népeket figyelmeztette: »A háború a romok káoszát hagyta maga mögött, olyan anyagi és erkölcsi romokét, amilyeneket a világ még sohasem látott történelme során.«

Pinchas Lapide teológus és vallástudós, akinek munkássága középpontjában a zsidó-keresztény párbeszéd áll, 1967-ben megjelent kiváló könyve (Three Popes and Jews) szerint a teljes katolikus egyház 700-850 ezer zsidót mentett meg a biztos haláltól. Ma már az is tudható, hogy a KGB lejárató akciója volt a hírhedt Helytartó darab XII. Piuszról, mint akinek fontosabbak voltak a Vatikán kincsei Hitler áldozatainál.

»Újra megfontoltam, hogy kiátkozom a nácikat, hogy a világ előtt vádolhassam meg a zsidógyilkosságok bestialitását. Sok könny és ima után azonban beláttam, hogy a tiltakozás nem használna az üldözötteknek, sőt, a zsidók sorsát tovább nehezítené« – látta be 1942 októberében. Joachim von Ribbentrop a nürnbergi per alatt tett vallomásában elmondta, hogy a pápa annyi beadvánnyal bombázta a német külügyminisztériumot, hogy azokkal »egész irattárakat lehetett volna megtölteni«. Utolsó diplomáciai próbálkozásként, 1943. június 21-én a német nunciust Hitler nyári rezidenciájára küldte tárgyalni. A pápai követ, Cesare Orsenigo erről így számolt be: »Fontos megbízatásomban Berchtesgadenbe repültem. Hitler vezér és kancellár fogadott, amint azonban felhoztam a zsidó és zsidóság témát, Hitler elfordult, odament az ablakhoz, és ujjaival az üvegen dobolni kezdett. Elképzelheti, milyen kínosan éreztem magam, amikor úgy kellett előadnom szándékomat, hogy beszélgetőpartnerem nekem háttal áll. Mégis megtettem. Ekkor Hitler hirtelen megfordult, odament az asztalhoz, amelyen egy pohár víz állt, megragadta a poharat és dühösen a padlóhoz vágta. Ezzel az igencsak diplomatikus gesztussal küldetésemet befejezettnek és sajnos elutasítottnak tekintettem.«

Ő volt az is, aki a háború elkerülése érdekében 1939. május 4-én átadta Adolf Hitlernek XII. Piusz öthatalmi (német, francia, brit, olasz, lengyel) értekezlet összehívására szóló javaslatát, de Hitler elutasította  ̶  és a többi fél sem törte magát. (Ahogy elnézték és belügynek tekintették a megelőző évek állami német zsidóüldézését és az első táborok felállítását, és ahogy szemet hunytak a szovjet állami táborrendszer akkorra már két évtizedes működése felett is. Utóbbiról a húszas évek elején értesültek a Szolovki-szigetekről megszökött rab elbeszélésből.)

Hazánkban az apostoli nuncius, Angelo Rotta október 15-e után a diplomáciai szokásokon túllépve, felkereste az új külügyminisztert, báró Kemény Gábort, hogy »nagy mérsékletre« figyelmeztesse. Október 21-én több mint kétórás eszmecserét folytatott Szálasival, aki megígérte, hogy sem deportálásra, sem a zsidók megsemmisítésére nem kerül sor, helyette »csak« annyit akart, hogy a zsidók dolgozzanak Magyarországért  ̶  munkaszolgálatban. Aztán következtek a nunciatúra és a semleges hatalmak képviselőinek közös jegyzékei Szálasihoz, majd a városmajori gyilkosságsorozat… A pesti oldal nyilasházai közül a legtöbb gyilkosság az Andrássy úti Hűség háza udvarán történt. Itt élte ki magát a nyilasok egyik legelvetemültebb hóhéra, Megadja József. Valamiért a karácsony utáni napokban „dolgoztak” a legintenzívebben; ekkor volt itt a legtöbb félholtra vert üldözött.

Mary Fulbrook történészi sebészkés alá veszi a kollektív emlékezet, a kollektív bűntudat vagy a másik véglet, a bűntudattól mentes politikai kultúra összes látható, gyógyuló és felszakadni nem akaró sérüléseit. Mi, akik a »kései születés kegyelmében« (Helmut Kohl) részesültünk, múltról szóló nyilvános diskurzusainkon túl figyelnünk kell az „új” értelmezések nélküli valódi emlékekre, a kollektív irányzatoktól mentes összegyűjtött (collected) emlékezetre. Mert néha jobb és elegendő a tiszta forrásokhoz, az eseményekkel egyidőben vagy közvetlenül utánuk keletkezett leírásokhoz fordulni. Olyanokhoz, mint az Örök szégyen.