Állok és nézek nagy szomorúan

„Végignéztem, végighallgattam és végigéltem azt, amikor 2006-ban a kormánypárti ismerősök nácinak, az ellenzék által feltüzelt, hovatovább, felpénzelt provokátoroknak neveztek mindenkit, aki az utcán volt. Az akkori ismerőseimmel úgy voltunk vele, hogy a szovjet emlékművet megrongálni demokratikus minimum, hogy az oroszokkal spanolni nonszensz, hogy a részrehajló médiatúlsúly nem maradhat tovább, ahogy a cinikus, tolvaj, az emberek pofájába teli szájjal beleröhögő kormány sem.

Ma azt nézem, hallgatom és élem, hogy a kormánypárti ismerőseim anarchista, Soros György által felpénzelt provokátoroknak neveznek mindenkit, aki az utcán van. Azok az ismerőseim, akik korábban le akarták dönteni a szovjet emlékművet, ma stréberekként mömmögik, hogy tán rongálni azt nem kéne, hogy az oroszokkal spanolni kifejezetten üdvös, hogy a média most kiegyensúlyozott csak igazán, hogy a kormány az emberekért tesz, amelyet meg kell védeni.

Én pedig csak állok és nézek nagy szomorúan, hogy mennyire képesek kifordulni magukból emberek pusztán azért, hogy a saját dogmatikus, becsípődött vakhitűségüket óvják azok helyett a dolgok helyett, amelyekért korábban a vállam veregették nagy egyetértésben. Hogy akikkel korábban kordont bontottam, most kordonokat akarnak.

És ugyanígy: csak állok és nézek, hogy azok, akik 12 éve még hisztérikusan tapsoltak a rendőrterror láttán, most zsigerig fel vannak háborodva a legelső rendőri intézkedések miatt. Szerencsére úgy tűnik, a kettő közé azóta beékelődött egy generáció, amely egyelőre mentes a becsípődésektől, és amely tán kilöki magából azokat, akik a széliránynak megfelelően képesek csak gondolkodni.

Én pedig most ezért várok.”