„Abszurdabb történet talán nem is volt a szlovák igazságügyben: a lányból, akit megtámadtak és megfélemlítettek, két héten belül hazug csalót, a kormány stabilitására törő összeesküvőt kreált az akkori kormányfő, Robert Fico és belügyminisztere, Robert Kaliňák. Az áldozatból pár hónap leforgása alatt vádlott lett, és az egész állami masinériával szemben kellett védenie az igazát. »Szakértői jelentések« tucatjai születtek arról, hogy nem verték meg, meg sem sérült, vagy ha igen, akkor ő maga harapta meg a saját ajkát. A feltételezett támadókat maga a volt főügyészségi nyomozócsoport vezetője vitte hazugságvizsgálatra, ahol addig tesztelték őket, míg ki nem derült, hogy igazmondóak és ártatlanok, eközben pedig
Malina Hedviget pszichiátriai intézetbe akarták záratni, hogy megvizsgálják az elmeállapotát.
Leírni is sok, mi minden történt az elmúlt tizenkét évben, az olvasók többsége nyilván nem is emlékszik rá. Hedvig azonban nem kívülről nézte, hanem vele történt ez egész. Ő maga volt az ügy, melyet sokan a magyarság jogaiért folytatott jelképes küzdelemnek láttak, mások állampolgári virtusnak.
Mivel semmi esélyt sem látott rá, hogy Szlovákiában még normális életet élhet ő és a családja, nem látott más kiutat, mint mindent maga mögött hagyni és elköltözni Szlovákiából. Közben három gyermeke született, Magyarországon új otthont teremtett magának, és várt. Már nem elégtételre, vagy arra, hogy kiderüljön az igazság – csak arra, hogy legyen már vége az egésznek.”