A zsidó-keresztény civilizáció vége?

„Magyarán azt feltételezi, hogy a dekadencia, vagyis a zsidó-keresztyén civilizáció összeomlása nem egyedi sors, hanem a transzhumanizmus felé vezető úton hasonló jövő vár más civilizációkra is. Érdekes, hogy a zsidó-keresztyén civilizáció végét Bin Ladennel, vagyis a szélsőséges iszlám terrorizmussal és a civilizációk háborúskodásával hozza összefüggésbe, de ebből nem azt a következtetést vonja le, hogy a zsidó-keresztény civilizációnak azért lesz vége, mert legyőzi az iszlám, hanem azért, mert jön a transzhumanizmus. Vagyis, ha jól értem, szerinte az iszlám is összeomlik, hiszen a transzhumanizmus ideája magában foglaltan feltételezi az eddigi szétválasztó és önmegkülönböztetésen alapuló civilizációk összeomlását.

Egy keresztény olvasó számára ez az interjú egyik legizgalmasabb része. A kérdező, Leimeiszter Barnabás, fel is teszi a konkrét kérdést: »Az iszlám civilizáció előtt viszont, úgy tűnik, nagy jövő áll. E kultúra erejét a vallásos hit adja: léteznek más értékek, amik hasonló energiát, koherenciát kölcsönözhetnek egy civilizációnak?« De Onfray kitér az iszlámra vonatkozó konkrét utalás elől, s csak elég közhelyes állítást fogalmaz meg, miszerint, ha már vallás nincs, akkor is szükség van transzcendenciára. Holott a valódi kérdés az volt, hogy vajon mi veheti fel a versenyt az iszlám hittel?

Ami engem illet, keresztyén olvasóként itt kapcsolódnék be ebbe a párbeszédbe. Nos, még ha nem is értek egyet Onfray »transzhumanista« jövőképével, mert szerintem messze nem érkeztünk el a civilizációk végének korszakához, az tagadhatatlan tény, hogy a francia gondolkodó által képviselt álláspont és érzület a zsidó-keresztény civilizáció végéről sokféleképpen áthatja szinte az egész mai Európát, ideértve még a ma aktív keresztények jó részét is. Kezdve Nietzsche-től (vagy meddig kell visszamennünk?), Spengleren át, a dekadencia-elbeszélések elég ismertek. Arról nem is beszélve, hogy a II. Világháború utáni Európát ma is meghatározó marxista-liberális történelemértelmezés alaptétele is a zsidó-keresztény civilizáció végének ideájára épül, csakhogy ez a vég ebben az olvasatban nem a dekadencia kiteljesedése, hanem éppen az új jövő, a progresszió, a civilizációtól mint a múlt nyomasztó terhétől való megszabadulás új korszakának a nyitánya. Ha jól értem, Onfray abban különleges, hogy noha ateista, a zsidó-keresztény civilizációban nem hisz, de a civilizációvesztés folyamatát mégis dekadenciaként írja le, s nem hisz a mai progresszív-optimista, szekulárisan messianisztikus történelemértelmezésekben sem. Onfray önmagát is a dekadencia részeként látja, s önmagát »tragikus hedonistaként« értelmezi.”