„Vörös terror”: 590 áldozat, az istenért!

„Jó kis tendenciózus ismertetés kiragadott idézetekkel és azok meg nem értésével (Czopf Áron: Relativizálják a vörös terrort a balos történészek), 1920-ban is születhetett volna. Túl azon, hogy a recenzens semmit nem ír a könyvünknek nem a »vörös terrorral« foglalkozó részeiről (a 90%-ról), én tényleg elismerem, hogy a történész feladatát nem abban látom, hogy felháborodjon és felháborítsa az olvasót, hogy »590 áldozat, az istenért!« (mert ez esetben nem kutató-oktató, hanem a »Született gyilkosok« meg nem írt történészkaraktere lennék), hanem hogy rákérdezzek: mennyiben lehet államilag szervezett és működtetett »vörös terrorról« beszélni, amikor Cserny Lenin-fiú-különítményét maguk Kun Béláék számolják fel néhány hét után, miután államként működnek az államban, hogy a »vörös terror« áldozata-e az, akit betörés közben lőnek le a vörösőrök (a rendőrök), mert az 590 áldozatba őket is beleszámították 1919 után, hogy a forradalmi erőszak okai a Vörös Újság cikkei voltak-e, vagy a világháború »brutalizáló« hatása, és ha Szamuely tényleg egy őrjöngő állat volt (ahogy 1919 után ábrázolták), akkor miért bízták rá a proletárgyermekek balatoni üdültetésének megszervezését (amelyről 1919 után nem emlékeztek meg)? Ha ezeket a kérdéseket felvetni relativizálás, akkor tényleg ezt csinálom. És akkor Arthur Koestler is ezt csinálta, amikor úgy emlékezett meg a memoárjában a proletárdiktatúráról, hogy akkor ette életében a legtöbb fagyit.”