Szabó Ervin és Szekfű Gyula

„Pár napja volt 100 éve, hogy Szabó Ervin meghalt. Emlékezetes nap volt: a magyar forradalom másik nagy embere, Ady Endre már haldoklott, nemsokára ő sem élhetett már, és az akkor még csak készülő forradalom – a háborús összeomlás teljében – összegyűlt Szabó Ervin ravatala körül. Sok üzemben tíz percre megállt a munka.

Nagy moraj támadt, amikor észrevették a gyászoló gyülekezetben gróf Károlyi Mihály magányos, magas alakját. Szabó Ervin életrajzírója megjegyzi, hogy a két férfi nem ismerte egymást, pedig a Fővárosi Könyvtár, a tudós szocialista munkahelye a Károlyi-palota oldalában húzódott meg: Szabó Ervin, aki – mint a századforduló szellemi életének egyik középponti alakja – sok mindenkivel érintkezett, konzervatívokkal, ultramontán katolikusokkal is, a függetlenségi nacionalistákkal nem állt kapcsolatban, levelezésében nincs nyomuk, írásaiban se sok, ha a megvető megjegyzésektől eltekintünk, bár gróf Tisza István hívei közül jó néhányan szerepelnek. Pedig a függetlenségiek voltak – a szociáldemokraták mellett, akikkel Szabó Ervin akkor már rég szakított – az őszirózsás forradalomnak, legalább kezdetben, a vezető ereje, Károlyi a Függetlenségi Párt elnöke, az országházi ellenzék vezére volt, Tisza nagy ellenlábasa. Jászi és a radikálisok már Justh Zsigmond óta a függetlenségi, nemzeti baloldallal szövetkeztek, Szabó Ervin ezekről a politizálásokról már hallgatott. (...)

Azt a hamisságot, azt az uralkodó élethazugságot, amely betöltötte a magyar életet és történelemértést a kiegyezés után, senki nem értette és jellemezte jobban, mint Szekfű Gyula a maga szenvedélyes konzervatív vitairatában, amelyről – kivéve a szakirodalom néhány figyelembe nem vett darabját – igen kevesen emlékeztek meg komolyan. Szekfű, részletesen okadatolva, azt mutatja ki, hogy miként kerekedett fölül már a reformkorban és 1848-ban az a Kossuth nevével és életmunkájával jellemezhető szónokias és fráziscsépelő, álmodozóan felelőtlen és külföldről másolt liberalizmus, amely szavakban egyre radikálisabb és tettben egyre félénkebb volt, amely kiegyezett a legmaradibb és legönzőbb, legvidékiesebb és leghazafiatlanabb társadalmi csoporttal, a vármegyei dzsentrivel, amelynek minden érdekét és szeszélyét kiszolgálta, miközben egyre fellengzőbben állította az ellenkezőjét. (...)

Szekfű valahol fanyarul megjegyzi, hogy még »a történelmi materialista Szabó Ervin« is belátja, hogy a legjózanabb és legelmélyültebb ez időben báró Kemény Zsigmond volt (Kossuth »jobboldali« ellenzéke!); ám szemben Szekfűvel ellentétben, Szabó Ervin csak az ún. centralisták (báró Eötvös József csoportja, »a magyar dokrinérek«) politikai terveit, elképzeléseit, bírálatait tartja intellektuálisan és morálisan tarthatónak, akik végül föladták a reménytelennek tetsző küzdelmet az üres és hamis liberalizmussal és az üres és hamis nacionalizmussal. (Szekfű eszménye persze a szintén tragikusan elszigetelt és legyőzött Széchenyi.)

A legradikálisabb, legforradalmibb, szélsőbaloldali marxista Szabó Ervin és a restaurációs, Habsburg-párti, katolikus konzervatív Szekfű Gyula megdöbbentően sok ponton ért egyet, de mindenekelőtt a hazugság, az öncsalás, az illúzió, a frázis iránti utálatuk közös.

A ’48-as legenda – nagyobbik része ma is eleven – a kiontott vér, a hiábavaló hősiesség, a szívfájdalom ellenére a képzeletbeli önprezentáció története, »politikai termék«. A ’48-as, függetlenségi-szabadságharcos liberalizmus/nacionalizmus hivatalosan vallott eszményei (Petőfi jól tudta ezt) idegenek voltak a szabadságharc tetteitől, de negatív módon – a rossz lelkiismeret és a fogyatékos önismeret kínjai folytán – mégis meghatározták a történteket és történendőket.”