Tolerancia és szolidaritás

A szerző 2014 óta dolgozik a hajléktalanellátásban

„A hajléktalanokkal végzett munka során azt tapasztaltam, hogy a szociális munka elméletének leginkább egyetlen kitétele igaz a gyakorlati munkára, miszerint a szociális munkás a személyiségével dolgozik. 2014-ben utcai szociális munkásként kezdtem a szocmunkát és azt láttam, hogy az utcáról szállóra becsábítani kívánt emberek szemében a bizalom az első és egyben utolsó szükséges kritérium, ami együttműködéshez vezet. Jobban mögé nézve ez egy olyan kölcsönösségi viszony a szocmunkás és a kliens között, amely valós adott és kapott értékeken alapul. Például a szocmunkás élelmiszert ad, cserébe információt kér. Információt pedig ezáltal nem csupán az adott kliensről szerezhet, hanem annak ismerőseiről, tehát további hajléktalanokról és potenciális hajléktalanokról; gyakori tartózkodási helyekről; szándékról; együttműködési hajlandóságról; befolyásolhatósági vagy motivációs esélyekről stb. 

A fenti esetben tehát jó, ha a szociális munkás rendelkezik a józan ész vagy mérlegelés képességével / kiforrott személyiséggel. Ha képes sutba vágni mindazt a maszlagot, amit a főiskolán / egyetemen oktattak arról, hogy a szolidaritás mennyire fontos és az előítéletesség milyen csúf dolog. Merthogy az előítéletesség fontos! Tudva levő, hogy ha egy többszörösen büntetett előéletű alakhoz megyünk bizalmi kapcsolatot építeni, akkor résen kell lenni, mert a törvény sem vaktában lövöldözve zárja el az antiszociális magatartású egyéneket, a börtönben töltött évek pedig képesek tovább rontani azt (Ambrus Attila sikertörténetéhez is az egyszerű jobbá válás szándékánál több kellett: intelligencia, önbizalom, annak tudata, hogy már egyszer volt valaki, akit a közösség így vagy úgy, de elfogadott, tehát megtapasztalta, hogy milyen érzés konformnak lenni még akkor is, ha az a konformitás a maga faramuci módján pontosan a normális, törvénytisztelő magatartás ellentéte volt.)

A szociális munkás személyisége az ő fegyvere. És hogy ez mennyire igaz? Nos, amikor a hajléktalan-ellátásra gondolunk, gondoljunk arra, hogy olyan emberek csoportjával kell dolgoznunk, akik a saját jól felfogott érdeküket képviselik minden percben. Akiknek annyira kiszolgáltatott a helyzete, hogy a szociális munkással is külön játszmát folytatnak, hogy számunkra triviálisnak tűnő eredményt érjenek el, mint pl. egy konzerv vagy takaró megszerzése piti hazugságok által, vagy egy intézményi igazolás beszerzése, hogy segélyhez jussanak. Más kérdés, hogy az esetek többségében a pitiáner hazudozás hátterében szociopátiás magatartás húzódik, ami a szenvedélybetegekre jellemző, az elvonás megszüntetése és a szer megszerzése iránti késztetés velejárója. És hogy ne tűnjek elfogultnak az alkoholizmus és más szenvedélybetegségek hatásával kapcsolatban, azt az egyszerű példát tudom felhozni, a szerhasználat súlyosságára, hogy az utcán élő hajléktalan sokkal hamarabb sétál el a kannás borért, minthogy a testét maró vizeletet és fekáliát lemossa magáról. Pedig az utcás életvitelt megtapasztalt emberek java ismeri a lábszárfekélyt és annak minden fájdalmát. Mégsem a fájdalom az elődleges motiváció, hanem az alkohol. Ezért tehát, amikor a szociális munkás a szerhasználat ördögi körében élő emberrel próbál együttműködni, nélkülözhetetlen a józan ész és a mérlegelésre való képesség. Ideális esetben ezt a képességet a szociális munkás az oktatás során szerezné meg, azonban a hazai szociális szakemberek képzésében inkább a kötelező tolerancia és szolidaritás mantrázása zajlik.

A fent említettek okán nagy hibája a szociális munkás képzésnek az az általános szemlélet, amely hajlamos bagatellizálni az egyén felelősségét saját döntései kapcsán. Képes úgy beállítani a hátrányos helyzetben lévő rétegeket, mint akik nem egyének csoportját alkotják, hanem önmagában egy olyan csoportot és egységes identitást jelentenek, amely képtelen kilépni a saját keretei közül, a csoportot alkotó egyének pedig képtelenek önállóan dönteni. Mintha az egyénnek nem létezne saját tapasztalata, nem lenne saját személyisége, csupán mindazon jellemzők egyvelegét alkotná, amellyel hátrányos helyzetűvé és sajnálatra méltóvá válhat. A szociális munkás pedig gyakorolhatja azt a messianisztikus és már-már beteges nézetet, amellyel egyszerre lesz az elesettek megváltója, ha pedig úgy hozza a helyzet, hogy az elesett megfeszíteni kívánja a megváltóját – akár fizikai értelemben is! -, akkor szocmunkásból mártírrá lesz. Saját tapasztalatom alapján tehát az egyik nagy problémája a hajléktalanokkal és más hátrányos helyzetű rétegekkel való professzionális szintű munkának az, hogy az iskolapadból kilépő hivatásos segítők nem valós helyzetekre tanulnak reagálni, hanem életidegen és idealisztikus elképzeléseket tesznek magukévá. A mai szakképzés egyrészt önjelölt Jézusokat küld terepmunkára, másrészt pedig liberális jogvédőket, akik életüket és vérüket áldozzák a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméjének, miközben a legkevésbé sem képesek a hétköznapokra vonatkoztatni azt.

(A fenti torzításra egy friss példa, amely a szóban forgó haljéktalan hölgyet pusztán áldozatnak tekinti.)

Ma a szociális ágazat a baloldali és főként liberális eszméket valló hangadó személyek játszótere. A rendszerváltás idején az intézményi alapokat letevő értelmiségi mag ma is vezető pozíciókat foglal el és nem hajlandó megérteni az idők szavát, mégpedig, hogy az általuk kialakított szemléletmód hibás. Mert hatalmas különbség van aközött, amikor a liberális felfogás az emberi jogokat, az egyéni szabadságot hangoztatva azt mondja, hogy az utcán élni és mocsokban fetrengeni, krónikus szenvedélybetegként semmibe venni a közösségi együttélés alapvető szabályait nem csupán szabad, de a legtermészetesebb dolog a világon. Ahelyett, hogy hatékony, szabályozással és szakszerű segítségnyújtással kezelnék a szenvedélybetegségeket, a szociális munkás és kliens közötti együttműködést pedig valós következményekkel járó szerződésre váltanák, ahol a kliensnek is kötelessége együttműködni az ellátás fejében, pl. vállalja az elvonót, állásinterjúra megy, megtakarítást vállal, és amennyiben ezeknek nem tesz eleget, az együttműködés megszűnik, az ellátórendszer támogatása pedig felfüggesztésre kerül bizonyos időre - Helyette egy leegyszerűsítő szemlélet uralkodik. Eszerint az utcán élő emberek a társadalmi egyenlőtlenségek áldozatai, tehát a személyes felelősségüket és azzal együtt az egyén képességét az önálló jó döntésekre is vitatja. 

A jelenlegi rendszer ahelyett, hogy a lecsúszott embereket újra képessé tenné a felzárkózásra és a segítségnyújtás fejében ösztönző elvárásokat támasztana, inkább ellátja az alapszükségleteiket, elvárás és ösztönzés híján pedig konzerválja őket a nyomorukban. A többségi társadalmat a szolidaritás és tolerancia varázsszavakkal zsarolja, és azt állítja, hogy az utcán fekvő hajléktalan látványa a társadalmi együttérzést növeli, amit el kell fogadnunk. Sajnos azonban az utcán fekvő ember nem a társadalmi összefogást fokozza, hanem riadalmat kelt, mert azt sugallja, hogy bármelyikünk odakerülhet és hatékony segítség híján ott is marad. Jelen felfogás egyenlőségjelet tesz a látványosan lecsúszott rétegek és a szegénység közé, miközben elhallgatja, hogy a szolidaritás nem a tőlünk idegenek felkarolásánál kezdődik, hanem a saját környezetünkben élőkre való odafigyeléssel, és folytathatnánk a sort az általános felfogásban lévő hibákkal.

A szociális szakemberek oktatásából hiányzik a gazdasági szemlélet. A liberális dogmatikus felfogás abszolút kiküszöböli azt a józan felfogást, hogy az ember társadalmi lényként egyben munkaerőpiaci egység is. Komolyabban nem foglalkozik olyasmivel, mint a szociális ellátásban vergődő ember visszavezetése a munkaerőpiacra, ami több hasznot hozna a közösségnek, mint az élethosszig tartó ellátás és nullküszöbön való tartósítás. Hovatovább több hasznot hozna az elesett személynek, mivel a munka és önálló jövedelem révén visszakapná emberi méltóságát és a személyes szabadságát. A ma működő szociális szemlélet elképzelni sem képes, hogy a kiszolgáltatott személy egyéni kvalitásait kell feltárni és arra építve támogatást nyújtani az önálló élet megteremtéséhez. Természetesen léteznek képességfejlesztő, a személyes képességeket javító, munkaerőpiaci elhelyezkedést célzó műhelyek, sajnálatos módon azonban a számuk elenyésző, a szakemberképzésbe való beágyazottságuk pedig nulla. 

Jelenleg a szociális szakember képzési rendszere valahol a tolerancia, szolidaritás és segélyezés körül kavarog, megspékelve egy adag messiás téveszmével, valamint a keresztényinek beállított, de annál liberálisabb "felebaráti" tévképzettel. Mindezzel különösebb gond nem volna, ha elfogadnánk, hogy jelen felfogás elegendő az önkéntes munkához, viszont nem elégséges a professzionális segítéshez, mert idealisztikus eszmékre épít, nem pedig a gazdasági alapokon működő valóság szabályaira. Elfogadható és nagyra becsült eszme lehetne a tolerancia és szolidaritás, ha a mögötte megbúvó érdekszervezetek nem koptatnák el az unalomig olyan ellentmondásos jelenségekre puffogtatva, mint az utcán fetrengő adikktológiai és pszichiátriai estek, vagy kriminalizált csoportok konzerválása, és a többségi társadalom megbélyegzése, ha az nem hajlandó asszisztálni a deviáns viselkedés fenntartásához. Önmagában véve azzal sem lenne gond, hogy szociálisan halmozottan érzékeny embereket bocsátanak ki a szakképző intézmények, hiszen természetes az a hozzáállás, hogy az emberekkel való foglalkozás során mindkét fél számára előnyös, ha a szakember szereti a munkája tárgyát, tehát az embert. Ugyanakkor fontos volna tudomásul venni, hogy ideológiákon lovagolva leginkább politikai vagy vallási szervezetet lehet építeni, gyakorlati tevékenységben jeleskedő intézményrendszert viszont nem.”