A király meztelen – Bolsonaróról és a politika végstádiumáról

Bárhogyan próbálom, nem tudom elfeledni a képet, ahogy a megkéseléséből lábadozó Jair Bolsonaro isteni nonchalance­-szal odamutatja a sztómazsákját a kamerának.

Azt hiszem, a Twitteren láttam a videót, sajnos most már nem találom, így csak emlékezetből tudom elmesélni a látottakat: a betegágyán fekvő elnökjelölt valami vendéget fogad, akivel kedélyes beszélgetésbe kezd, majd egyszercsak – talán a másik kérésére? talán a merénylet súlyosságát bizonyítandó? – fellebbenti a köpenyét, és megvillantja a hasán lógó, kétes színű zacskót. Nem ismerem e látogató kilétét, sem látogatása kontextusát, portugálul sem értek, de hát mindez nem szükséges ahhoz, hogy meglássam ebben a hányaveti bolsonarói kézmozdulatban a politika jövőjét, a kontentpolitika végső kiteljesedését.

Íme, a király meztelen: a posztmodern államférfi a székletét sem takargatja a nyilvánosság előtt, béltartalma, hús-vér valójának legbensőbb részletei is közüggyé – tömegkommunikációs alapanyaggá – válnak. Már amennyiben beszélhetünk hús-vér valóságról vele kapcsolatban, hiszen lénye jelenleg Facebook-reakciókból és megosztásokból áll. Kontentből lett, és egy napon, amikor egy még színesebb, még virálisabb alak tűnik fel a színen,

Bolsonaro felhágott a hatalom csúcsaira, végképp az időszerűtlenségbe taszítva a mértékadó médiumokat telerettegő szakértőket és kommentátorokat, akik egyre kétségbeesetten próbálják kivetni a liberális létértelmezés foszladozó halászhálóját a nemzetközi politika történéseire.

A fogalmak, amikből ezt a hálót szőtték – „szélsőjobboldali”, „xenofób”, „nőgyűlölő” –, eredetileg sem jelentettek semmit, a véres és iszonytató emberi történelmet meghaladni kívánó globalista világrend azonban hosszú évtizedeken át erőt (méghozzá egészen rémületes erőt) kölcsönzött nekik.

Íme, a király meztelen: az elmúlt évek eseményei egyszer és mindenkorra bizonyították az uralkodó elitek mondandójának – értsd: a spin doctorok meg a mainstream sajtó által hömpölyögtetett „közbeszéd” – ürességét.

Hiába értetlenkedik azon a The New York Times, hogy ez a szörnyűség bekövetkezhetett egy „szívélyességéről és meleglelkűségéről ismert” nép körében. Árulkodó a szóhasználat: a domináns ideológia és erkölcs számára kétségkívül a „meleglelkűség” a legnagyobb kulturális teljesítmény, amit egy nemzet elérhet. 

Hiába riogatnak azzal, hogy az Orbánhoz és Salvinihez hasonló „szélsőjobboldali” vezetők csoportja újabb taggal bővült. Csak azt bizonyítják, hogy

Szélsőjobboldaliság nincsen, ahogyan nincsen „haladás” és „liberális konszenzus”, nincsenek „kétségbevonhatatlan társadalmi vívmányok” sem. Túltolt vagdalkozások és játékosan puffogtatott ujjpisztolyok vannak.

Sztómazsák van.

Ha valamiben biztosak lehetünk, az az, hogy Bolsonaro nem fog fasiszta rendszert kiépíteni Brazíliában, ahogyan azt a Népszava állítja. Egy percre se gondolkozzunk el azon, hogy a fasizmus fogalma 2018-ban, a mémipar és a közös nyelvvé lett irónia korában értelmezhető-e – a válasz egyértelműen nem, aki mást állít, az szimplán tisztességtelen.

Az már mélyebb elemzéseket igényelne, hogy a jobbos brazil elnökjelölt mennyiben illeszkedik a nyugati világon végigsöprő populista forradalomba, hiszen a fejlődő országok politikai életét korántsem azok a tényezők határozzák meg, mint Európában vagy az Egyesült Államokban.

Bolsonaro egyik fő ígérete az, hogy visszavezeti országát az atlanti politikai táborba, a Munkáspárt által teremtett káoszra pedig a chicagói, neoliberális közgazdasági elvek érvényesítésével kínálna választ – ezzel a gazdasági érdekcsoportok támogatását is bezsebelte. Ne legyenek kétségeink: ez a támogatás alaposan be fogja határolni Bolsonaro unortodox álmodozásainak gyakorlati megvalósítását.

És Bolsonaro nem a lecsúszott, elszegényedő, globalizációból kimaradó tömegek révén, hanem épp ellenkezőleg: a Brazíliát a hátukon hordozó, aktív és rendre vágyó alsó és felső középosztályának támogatásával lett most elnök.

Az establishment-ellenes populista megszokott jegyeivel tehát kevéssé lehet leírni a brazil elnökválasztás győztesét. Bolsonaro megválasztása mégis fontos pillanata a politikai-filozófiai megkérdőjelezés nemzetközi folyamatának, aminek ugyanúgy részei az alt-rightos hülyegyerekek által legyártott mémek, mint a Brexit vagy éppen az Öt Csillag Mozgalom és a Liga kormányalakítása. A Kapitány soha nem látott erővel löki félre azt, amit a társadalom olyan „alapértékeiről”, mint az egyenlőség és sokszínűség és az elfogadás, néhány évvel ezelőttig gondolnunk és vallanunk illett.

A kontentpolitikában, aminek Bolsonaro az eddigi talán legtökéletesebb megtestesítője,

Mégis, ez a végstádium megszabadulást is rejt magában, megszabadulást attól a meggyőződéstől, hogy a liberális demokrácia dogmái, a progresszív emberkép posztulátumai meggyökeresednek az egész világban, és elhozzák a Történelem Végét. Ez talán a sztómazsák végső tanulsága. Van minek örülnünk.