2022

Puzsérok kellenek az ellenzéknek

2018. június 30. 19:19

Leimeiszter Barnabás
Mandiner

A jobboldalnak legalább ott van Orbán, de az ellenzék képtelen megérteni, hogyan működik a huszonegyedik századi politika. A politika nem valamiféle üdvözítő távlat többé. De ma is megvan a politika helye: a YouTube címlapján vagy a Facebook-idővonalunkon. Ezzel kompatibilis figurákra van manapság szüksége annak, aki hatalomra törekszik.

A választások óta a szokásosnál is jobban esett az ellenzéki politikusok népszerűsége, csupán Márki-Zay Péter és Karácsony Gergely fért be közülük a tíz legnépszerűbb politikus közé – derül ki a Medián új közvélemény-kutatásából. Nem az a kifejezetten döbbenetes hír, na.

Azon mondjuk mindig elcsodálkozom, hogy a Párbeszéd társelnökén mit esznek a megkérdezettek. Nem mintha Karácsony különösen galád tagja volna a hazai politikustársadalomnak, de körülbelül annyi lelki melegséget vált ki az emberből, mint egy tekercs pauszpapír.

Karácsonnyal kapcsolatban legalább saját maga se dédelget illúziókat, a hódmezővásárhelyi polgármesterrel viszont más a helyzet: ővele minden mértéktartó és mértékadó orgánum szerint számolni kell; megfontolt, nyelveket beszélő, külföldön csiszolt személye láttán egymás nyakába borulnak a gárdisták, a hitehagyott fideszesek meg a Magyar Narancs-olvasók. „Materialista keresztényként”, európai konzervatívként, a közéletbe frissen belépett tudományos szaktekintélyként minden létező szavazói csoportra delejes hatást fejt ki. A vásárhelyi diadallal kivívott tekintélyével őrködik a visszaléptetések és a taktikai szavazás felett, a sötétség óráiban pedig fáklyát tart a kétségbeesettek elé. Egyszóval: reménység ő, egy megcsalt nemzet utolsó esélye.

A Márki-Zay-jelenségnek az a tanulsága, hogy az ellenzék – az összes pártocskát, az istállómeleg értelmiségi szalonokat, de furcsa módon még a lejárt 9GAG-mémekből élő sajtót is ideértve –

képtelen megérteni, hogyan működik a huszonegyedik századi politika.

Valószínűleg a jobboldal sem érti jobban egyébként, de nekik ott van Orbán. 

Az összezsugorodott politika, avagy tl;dr felvezetés

Nem tisztem, vágyam meg aztán pláne nem, hogy tanácsokat adjak az ellenzék számára (és valószínűleg nem is kérik ezt tőlem), de a Márki-Zayhoz fűződő mánia annyira nyilvánvaló zsákutca, olyan mértékű figyelmen kívül hagyása a realitásoknak, hogy nem lehet szó nélkül elmenni mellette.

2018-ban nem a programoknak, a célkitűzéseknek, az ideológiáknak, a messzire vezető elképzeléseknek, az Igazság különféle változatainak a terrénumán nő ki a politika – már csak azért sem, mert ezt a vidéket az elmúlt kétszázvalahány évben jócskán lelakta a nyugati ember. A politikát nem a parlamenti padsorokban, a képviselői irodaházban találjuk meg, de nem is a tüntetések emelvényein vagy a civil közösségszervező műhelyekben – ezek a valaha szakrális színhelyek ma ugyanolyan értelmetlenül, összefüggéstelenül lógnak a semmibe, mint a megalitikus kőrakások.

Egy időben minden politika volt. A politika végtelen kiterjedése a hatvanas években érte el a fizikai maximumát,

amikor egyszerre a szex, az öltözködés, a zene is mozgalmi hitvallássá lett.

Ebben a kiteljesedésben (ha konkrét eseményhez szeretnénk kötni: hatvannyolc céltalan, lebegő forradalmában) azonban a politika fel is emésztette önmagát. Megszentelte, felkente a hétköznapok legjelentéktelenebb részleteit: fény derült arra, hogy a lábkörömápolásban is megvalósíthatjuk legbensőbb valónkat. A politika, immáron híján régi varázsának, maga is az életmódrovatba került át.

Persze könnyen megtéveszti az embert, hogy a kortárs politikai közbeszédben használt fogalmak jórészt a régiek: makacsságból, hagyománytiszteletből vagy puszta kényelemből olyan szavak révén próbáljuk megkörnyékezni a mai politika valóságát, amelyek egy meghaladott civilizációs korszak termékei voltak, és amelyek jelentése e korszak letűntével végérvényesen semmivé foszlott. Sem a fokozott hangerő, sem az intenzív érzelmi töltet nem kölcsönöz újra értelmet az olyan kifejezéseknek, mint hogy tűrhetetlen, változás, lázadás, megcsináljuk, ellenállunk. Azok a politikusok vagy aktivisták, akik ilyen ósdi szavakkal szándékozzák cselekvésre hergelni a tömegeket, körülbelül annyira aktuálisak, mint Savonarola vagy Münnich Ferenc.

Röviden: már nem a politika csihol értelmet az emberi élet éjsötét tereibe. A politika nem valamiféle üdvözítő távlat többé. 2018-ban néhány megszállott kókleren kívül senki nem álmodik arról, hogy a politikai cselekvés fogja kirántani őt a létezés abszurditásából, mint Malraux regényhőseit. Arról ugyanakkor szó sincs, hogy a politika megsemmisült volna;

nagyon is megvan a politika helye a YouTube címlapján vagy a Facebook-idővonalunkon,

Erdélyi Mónika és Mollika slime-videói, a Best of Kathi Béla-gyűjtemények, a bekészült Maradona-gifek között. Az átlagfogyasztói figyelem alig húsz másodperces sávjába szorult vissza. Egy politikusi megnyilatkozás annyira igaz, amennyire szórakoztató.

Éppen ezért teljesen érdektelen, hogy a világ dolgaira vonatkozó látomásaink mennyire felelnek meg a valóságnak. Migráncshordák dúlják fel a földrészünket, gyalázzák meg a keresztény szüzeket, kalifátusok jönnek létre a dekadens, dzsenderbolond nyugati országokban; százezrek menekülnek külföldre a neofasiszta orbáni diktatúra elől, az ország fele éhezik, tombol a korrupció – mindkettő szép, kerek látomás, de ez nem lényeges. Érvényességüket az határozza meg, hogy mennyire sikerül kontentté, tömegkommunikációs alapanyaggá konvertálni őket.

Andy Warhol remekül jósolta meg mindezt Vote McGovern című képével, amin csalóka módon nem az 1972-es amerikai elnökválasztás demokrata jelöltje, hanem Richard Nixon látható mindenféle pompázatos színekben. A programok és az aktorok tetszőlegesen felcserélhetők; 2018-ban, a current year-ben nem Igazságra van szükségünk, hanem szüntelen tartalomra, ami megérint, felháborít, undorít vagy megnevettet bennünket; tartalomra, ami csak a mi folyamatos, hitelesítő visszacsatolásunkra vár.

Teljesítménymítosz és kontentcunami

Az eddig elmondottakkal szemben persze sok érvet fel lehetne hozni, és valóban nem árt finomítani a képen: a politikai régebbi és újabb formája közötti átmenet idejét éljük, a két korszak jellegzetességei egybemosódnak.

A jövő persze egyértelműen a kontentpolitikáé,

hiszen az analóg, tettekre és eszmékre épülő világban született nemzedékek lassanként kivezetésre kerülnek a piacról, hogy így fogalmazzunk; bizonyos gátlások azonban még lassítják a politika totális elmémesedését: a választási kampányban a jelöltek többsége terveket vázol fel, ígéreteket tesz és így tovább. Az is ellenvetés lehetne, hogy a magyar kontentipar túlnyomórészt ellenzéki irányultságú, elvégre a kulturális menőség (most ne menjünk bele ennek a pontos meghatározásába) a baloldalon van; ehhez képest a jobboldal uralma talán soha nem volt szilárdabb. 

Összetett tehát a helyzet, mégis úgy látom, alapvetően kétfajta szereplő érvényesülhet korunk közéletében: az egyik a nagyívű történettel rendelkező politikus, akinek – minden esetleges régimódisága, szürkesége, személyes érdektelensége ellenére – az elmúlt hosszú évtizedekben nyújtott teljesítménye helyet biztosít a politikában (ebbe a csoportba tartozna Orbán vagy Merkel), a másik pedig a színes-szagos mémgenerátor, akinek egy ajakbiggyesztése Facebook-reakciók százezreit kényszeríti ki (a legadekvátabb példa természetesen Trump, Duterte vagy Beppe Grillo, de lényegében Macron és Trudeau is ilyen). Nem a globalista rend elitista védelmezői és a bezárkózó populisták közötti ellentét tehát itt a meghatározó, ahogy elsőre gondolhatnánk.

Vegyük Orbánt: közemberi megnyilatkozásai és megmutatkozásai (ld. sonkafőzős, nénilátogatós és egyéb casual helyzetekben felvett videók, Blikk-interjúk és így tovább) manapság egyre gyakrabban feszélyezettek, és már nem éppen a szellemes vagy vicces megjegyzések embere ő. Orbán a régi politika mementója, épp ezért olyan kínosak azok a kormányközeli  kísérletezések, amivel pozitív módon próbálják beépíteni őt a kortárs kontentkultúrába (elég a különféle jobboldali mémgyárakra vagy az orbános Thug Life-videókra gondolni).

2018-ban persze Orbán óhatatlanul mémesedésre van ítéltetve, elég csak végignézni a legnépszerűbb coub-videók listáját, de ez inkább az általa betöltött szerepnek, és nem a lehengerlő személyiségének szól. Ezt a központi, egyedülálló szerepet pedig harminc év embert próbáló politikai küzdelmével vívta ki magának.

Orbán az egyetlen figura ma a magyar politikában, akinek története van.

Antikommunista szabadságharcosként kezdte, alig harmincöt évesen miniszterelnök lett belőle, két választási kudarc után diadalmasan visszatért a hatalomba, mára pedig az európai politika legfontosabb alakítói között tartják számon. Vélekedjünk bárhogyan a NER-ről, azt nem lehet vitatni, hogy Orbán mellett hangyának tűnik az összes többi magyar politikus.

Tartós politikai karrier csak valamiféle mitikus alapra épülhet. Orbáné régimódi teljesítménymítosz, amit – egyelőre? – a fenyegetően tornyosuló kontentcunami sem képes kikezdeni.

Ugyanakkor Orbán az utolsó ilyen államférfiak egyike, és azok a körülmények, amelyek lehetővé tették a felemelkedését, nem állnak fenn többé. A kontentpolitika nem tűri a lassú, módszeres építkezést, abba csak betörni lehet, ahogy Trump vagy Macron példáján látjuk. A kontentpolitika értékét nem racionalitása, nagyvonalúsága vagy egyéb minőségi jellemzők, hanem a visszacsatolások szimpla mennyisége adja meg, a népszerűségi mutatók tehát gyakorlatilag értelmüket vesztik: sokkal többre viheti az a politikai szereplő, aki szélsőséges érzéseket – így a lakosság egy részében egészen konkrétan gyűlöletet – vált ki, mint az, aki a langyos konszenzusra törekedne.

De majd a puzsérok!

Az ellenzék éppen ezért teszi rosszul, amikor megalkotja a hiteles, széles látókörű, mérsékelt konzervatív figuráját, és a megváltozott világról tudomást sem véve az emberi lélek orgonasípjain játszik finom kontrapunktokat.

A kontentpolitika a hat emojin – tetszik, imádom, vicces, hűha, szomorú, dühítő – kívül nem ismer több érzelmi árnyalatot.

Elég lenne csak azt megfigyelniük, amivel az újfajta politika nagyjai az elmúlt hetekben leuralták a közösségi médiát. Macron, aki korábban verset írt egy angol kislánynak, és narrátorként lépett színpadra a Péter és a farkasban, a minap a zene ünnepe alkalmából EDM-sztárok és táncosok előtt nyitotta meg az Élysée-palota kapuját; és az a fotó, amelyen a fekete, meleg DJ, Kiddy Smile és kompániája körében látható, napokig téma volt.

Trump egy dél-karolinai nagygyűlésen a két évvel ezelőtti kampány legjobb pillanatait idézte meg, amikor nekiment a late night show-k őt támadó műsorvezetőinek. „Most őszintén, szerintetek viccesek ezek az emberek?” – tette fel a kérdést, Stephen Colbertet tehetségtelennek nevezte, majd elmesélte, hogy Jimmy Kimmel személyesen várta őt a stúdió bejáratánál, Jimmy Fallon pedig nem győzött eléggé hálálkodni neki a kiváló nézettségért. Trump néhány perces, egyszerre gátlástalanul nagyzoló és önironikus monológja valóban viccesebb, mint a nevezett humoristák bármelyik produkciója.

Mindehhez képest Márki-Zay ernyedt beszéde az áprilisi kormányellenes tüntetésen siralmasan időszerűtlennek tűnt, bármennyire is összeszedettnek és erőteljesnek próbálta beállítani a baloldali sajtó. Ha az ellenzékben van minimális erő és szándék a megújulásra, akkor felhagy a vásárhelyi polgármesterhez hasonló alakok dédelgetésével és szívbaj nélkül beleveti magát a kontentpolitizálásba. Ehhez pedig meg kell szabadulnia a jelenlegi parlamenti pártoktól. Az MSZP például egy Tóth Bertalannal válaszol a posztmodern kor kihívásaira.

A magyar közéletben jelenleg egy embert látok, aki egy ténylegesen huszonegyedik századi ellenzék élére állhatna. Egy olyan figurára lenne szükségük, mint Puzsér Róbert.

Egy tévés tehetségkutató zsűritagjaként lett országosan ismert, a megjátszott kiakadásait egybegyűjtő videókkal tele az internet.

A minőség prófétájaként támadja a bulvárt és az aljakultúrát, ami őt is felemelte;

egyszerre szerepel a Fókuszban és a politikai-értelmiségi vitaműsorokban. Ambivalens, fel nem vállalt, de nagyon is profitábilis celebségének köszönhetően olyanokhoz is képes fogyasztható formában eljuttatni az üzeneteit (bocsánat, Üzeneteit), akiket egyébként nem érdekelnek a közügyek. A Facebookon százharmincezres követőtábora van. Imád szerepelni, imádja hallatni a hangját, és a közönsége is imádja őt. Zseniálisan váltogatja a drámai hangsúlyokat és a hiperbolikus hőzöngést. El tudja hitetni magáról, hogy sokkal több egy egyébként nem túl eredeti gondolatokat felvonultató bloggernél.

Nem szimpatizálok Puzsérral. Taszítanak azok az emberek, akiknek mindenről véleményük van; nem szeretem az ájtatos küldetéstudatát, a váteszpublicistai szerepet, amit kialakított magának, a teátrális hangoskodását, a kiszámítottan féktelen indulatait, az állandó hergeltségét, amiről lerí, hogy csak egy üres póz.

Nem gondolom, hogy Puzsér politikai szerepvállalása pozitív fejlemény volna, de hát a kontentpolitika feltűnése sem az, sőt: tragédia.

Nem kampányolni szeretnék tehát Puzsér mellett. És nem is az ő személye számít. Csupán tényszerűen megállapítom, hogy az ellenzéknek egy ilyesmi figurával mint miniszterelnök-jelölttel lehetne esélye a győzelemre 2022-ben.

Ha meg nem vállalja, még mindig ott van Szanyi kapitány.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/131890