„Hogyan tekintsünk száz év távlatából Héjjas Iván különítményparancsnokra, a nyugat-magyarországi felkelés egyik vezetőjére, rongyos gárdistára, »ébredő« magyarra, és nemzetgyűlési képviselőre? A magyar történelem egyik elfeledett legendás alakja, vagy tömeggyilkosságok felbujtója?
Ha kezünkbe vesszük Domonkos László nemrég megjelent könyvét (A Héjjas-nyárfa árnyékában, Kairosz, 2018.), akkor inkább az előbbi vélemény erősödhet meg bennünk. A szerző szerint ugyanis Héjjas »a XX. századi magyar történelem azon legendás alakjai közé tartozik, akikkel szemben az egyik leggyalázatosabb karaktergyilkosságot követték el«. (...)
Domonkos a fenti forrásokra nem hivatkozik, lábjegyzetei átböngészése után megállapítható, hogy önálló levéltári kutatásokat nem végzett, de a korabeli sajtóanyag alapos elolvasását is megspórolta. Itt kell ugyanakkor megemlíteni, hogy ezek a viták úgy zajlanak, hogy Héjjas Ivánról és az ún. Héjjas-különítményről, de úgy egyáltalán a több tucatnyi különböző más gyilkosságot végrehajtó (fél)katonai alakulatokról sem készült átfogó történeti munka az elmúlt száz évben. Csakúgy a fehér-, mint a vörösterror átfogó, szaktudományos megírása várat még magára.
Azért éreztem különösen fontosnak a fenti eset bemutatását, mert ha ilyen ügyekben sem vagyunk képesek nemzeti minimumot kialakítani, ha politikailag vagy ideológiailag motivált értékítéleteinknek szolgáltatjuk ki az egy évszázaddal ezelőtti közös történelmünket, ha nem akarjuk felismerni a nyilvánvalóan bűnös és követésre méltatlan cselekedeteket, akkor sosem fogunk tudni egymással dűlőre jutni, s rég viták fogják gúzsba kötni jelenünket.”