Persze nem biztos, hogy ez baj. A State of the Union mint a beszéd címe ugyanis mégiscsak azt kommunikálja, hogy az Európai Unió számára az Amerikai Egyesült Államok a példakép, azaz a cél az Európai Egyesült Államok. Kiolvasható belőle még egyfajta kisebbrendűségi érzés is; el tudom képzeni, milyen jókat röhögnének az amerikaiak, ha nem lenne jobb dolguk, mint meghallgassák Juncker izzadságszagú, bürokratikus beszédét, s megtudnák, hogy ez a State of the Union európai változata.
Miközben Amerikában a tagállamok azzal küzdenek, hogy visszaszerezzék az előző 160 év folyamán szépen megnyirbált jogköreiknek egy részét, amelyek láthatatlanul, folyamatosan csúsztak ki a kezeik közül – kivéve persze az államszövetségből való kiválás jogát, az a konfliktus ugyanis egy véres polgárháborúhoz vezetett. Az utóbbi pár évtizedben a tagállami jogköröket a szövetségi költségvetésből és különféle támogatásokból való részesülés korlátozásával nyirbálgatják: ha nem csinálod meg ezt és ezt, nem kapsz támogatást erre és arra.
No és persze a „state's rights”, a tagállami jogok fogalma összekötődött a beszűkültséggel, a provincializmussal, a rasszizmussal – éppen a rabszolgatartás, a polgárháború és a déli államokban az 1960-as évekig fennálló, törvényi szegregáció miatt, amelyet ezzel a jelszóval is védtek. Azok az idők azonban régen voltak, a tagállamok jogai pedig nem kapcsolódnak szorosan ehhez a kérdéskörhöz, főleg nem 2018-ban.
Ennek ellenére – ha másból eredően is, de – az EU-ban is látjuk, hogy aki nem akar még több uniót, azt Verhofstadt, Cohn-Bendit és társai a populizmus, nacionalizmus és az ezek okozta véres háborúk veszélyének fenntartásával vádolja meg.
A részletek mások, de a lényeg ugyanaz: a State of the Union EU-s változata a további föderáció erőltetésének és a tagállamok visszaszorításának jelképe. Amerika tagállamainak esete pedig ennek történelmi előképe. Ideje tanulni mindebből.