Európa és az ismeretlen menekültek temetője

„Ma, szeptember másodikán van három éve annak, hogy Alan Kurdi, a hároméves kurd menekült kisfiú vízbe fulladt a török tengerparton. A halott kisfiúról készült képek társadalmi, politikai hatásai a 2015-ös környezetben — bár rövidtávúnak bizonyultak — megrendítőek voltak. A képek hatásáról írok, és nem a halál tényének hatásáról — nem véletlenül. Hasonló világbotrány, azaz menekülő gyermekek halála, a hétköznapok tapasztalatává vált Európa határainál.

Susan Sontag a fényképek politikai és hatalmi jelentőségéről írva fogalmazza meg, hogy a fotók — különösen az általa elemzett háborús fényképek — bizonyítékokat teremtenek, valamiről, amiben korábban kételkedtünk, megbizonyosodhatunk általuk. A konkrét kép ereje azonban ezen is túlmegy, olyan tabut tör meg ugyanis — egy halott gyermek ábrázolásával — amely újságírói standardnak számít. Hogy mi válhat a nyilvános tudás részévé, mindig is erős társadalmi normák tárgya volt — igaz ez a vietnámi háború fotográfiáinak cenzúrájára, vagy a szeptember 11-i terrorcselekmények ábrázolására is, ahogyan azt a zuhanó ember fényképének hányattatott politikai sorsa is megmutatja.

Kurdi fotójának bemutatása, ma már tudjuk, tabutörésnek számított ugyan, de soha nem vált normává. Az európai nyilvánosság figyelme is elfordult a menekültekről. Az EU – és Magyarország – területén szintén 3 éve történt katasztrófa pedig, melynek során 71 ember halt meg egy teherautóban – tökéletesen kihullott a kollektív emlékezetből. Mindebben, mondhatnánk, semmi meglepő nincsen: szemben a tévhittel, hogy a halálban mind egyenlőek vagyunk, nem mindenki halála egyformán fontos, nem mindenki halála egyformán meggyászolt.

Hogy ezek a halállal kapcsolatos egyenlőtlenségek társadalmiak és strukturálisak, nem jelenti azt, hogy ne lennének egyben performáltak, valakik által létrehozottak és fenntartottak is egyben. Ha rá tudunk kérdezni erre a performativitásra, és szembenézni vele, egyben a saját szerepünk is újragondolhatóvá válik. Alan Kurdi fényképét látva az első reakciónk a horroré: szeretnénk félrenézni, a látottakat nem-látottá tenni. Sokan azonban, akik arra kényszerítik magukat, hogy szembenézzenek a képpel, egy újabb dilemmával szembesülnek: megfigyelőkké váltak, ám még ha ez a megfigyelés együttérző is, ha nem fordítódik cselekvésre, ahogyan Sontag fogalmaz, az együttérzés hamar elolvad. Az erkölcsi felháborodás politikai állítássá való átfogalmazása elengedhetetlen, ha tehetetlenségünkön túl akarunk lépni. Az első lépés ebben az irányban pedig meggyőződésem szerint annak elutasítása, hogy ezek a halálesetek természetesek lennének.”