„Nálunk a parlament, sőt az egész parlamenti és választási rendszer kifordult önmagából, nem a jobbítás, a változás lehetőségét, hanem a mozdíthatatlanságot szolgálja. De az utcai kormánybuktatásban sem sokan bíznak, az elszánt kis csoportok forradalmi jelszavainak egyre kisebb a foganatja. Ez nem Szerbia vagy az arab tavasz világa: annak sem lett túl jó vége.
A zsibbasztó letargia nem egyszerre, hanem hullámokban tört ránk. A parlamenti jelenlét, sőt a választási részvétel hiábavalósága a tavaszi kudarc után azonnal vitatémává vált, érvek voltak bőven pro és kontra is. Később az utcai demonstrációkat követte csalódás: konkrét cél híján még a százezres megmozdulások is nyomtalanul múltak el. A világító telefonokban és a tömeges ellenállásban lemerült az akku. A sokaság mindig lelkesen gyűlt össze, és hiányérzettel távozott. Ha meg, mint legutóbb, a kormánybuktatást jelölték meg közvetlen célként, azt a többség eleve nem vette, nem vehette komolyan. A vállalás nagysága inkább apasztotta, mint növelte a résztvevők számát.