Az egész kultúrharc valójában egy Fideszen belüli dulakodás

„Csütörtök este aztán kiderült, hogy jelenleg ez a NER-en belüli küzdelem az, ami igazán értelmet ad az egész cikksorozatnak. A CÖF beszélgetésének vendége volt Szakács Árpád és Gajdics Ottó, a Magyar Idők főszerkesztője, és ugyan az első hatvan percben inkább csak a kultúrharc általános jellemzőiről és történeti előzményeiről volt szó, egy ponton Gajdics maga tért ki arra, hogy a cikksorozat legfelfoghatatlanabb következménye Prőhle Gergely esete lett. 

Prőhle a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) igazgatója, mellette pedig több Orbán-kormány idején is államtitkár volt. Ennek ellenére Szakács már a cikksorozat elején célba vette, mivel az állami forrásokból működő PIM teret ad olyan magyar íróknak is, akik nincsenek jó véleménnyel az Orbán-kormányról. A cikkekre Prőhle többször válaszolt, egyre hevesebb nyilatkozatháború nőtt ki az ügyből, és mint Gajdics csütörtökön elmondta, a PIM igazgatójának inkább hálásnak kellett volna lennie, hiszen Szakács csak felhívta a figyelmét arra, hogy az ő intézményéből is bőven kapnak pénzt azok, akik közben a kormányt szidják. 

Majd Gajdics 1961 szellemében így folytatta: 

»Az ember azt várná, amikor meglátja ebben a borzasztó aránytalanságot, bekerül persze néhány olyan ember is, aki nem szidja úton-útfélen a hazáját, de ezek borzalmas kisebbségben vannak. És halványan utalt rá az első írás is, hogy kéne itt valami egyensúly. És akkor mit csinál Prőhle Gergely? Nem megköszöni Árpádnak, hogy végre levette róla azt a terhet, hogy bár ő vállalta ezt a feladatot, hogy mindenkit, pártállástól, hovatartozástól függetlenül, pusztán az alkotásai és a művészi tevékenységét figyelembe véve egyaránt támogat, csak még nem jutott ebben a munkában kellő mértékben előre, ahelyett hogy ezt mondta volna, elkezdte személyesen, mindenféle undorító mocsokkal elárasztani Árpádot. 

Árpádnak se kellett több. Így ő is tud, mondtuk, így visszalőttünk. Ezt aposztrofálja kultúrharcként a másik oldal, pedig a frászt, ez nem harc, ezek egy oldalon álló emberek, amikor az egyik rálép a másik lábára, az félrelöki, dulakodásnak ha tudnám nevezni.«”