Intelmek mára

Vajon hogyan aktualizálná intelmeit Szent István korunk politikusai számára?

Feltéve, ha egyáltalán úgy tekintünk az Intelmekre, mint aminek van aktualitása és nemcsak egy adott kor metszeteként. De a hatalomgyakorláshoz szükséges erényeket nem sajátíthatja ki egyetlen korszak vagy államforma sem magának.

Természetesen bizonyos részek nehezen lennének értelmezhetők az adott kor társadalmi-politikai viszonyainak ismeretei nélkül. Többen beleestek már abba a hibába, hogy saját ideológiájukat historizáló érvekkel támasszák alá. A leggyakrabban a vendégek befogadásáról és gyámolításáról szóló fejezetnek kellett elszenvednie az átpolitizáltság okozta deformációt. Az intelmekből indokolatlan elnagyoltsággal idézett egynyelvű és egyszokású ország gyengeségére és esendőségére támaszkodó multikulturális ország eszméje önmaga diagnózisa, amelyben szintén az egynyelvűség és az egyvágányúság esendősége tükröződik vissza.

Szintén óvatossággal kezelendők azok az egymásnak sok esetben ellentmondó arcképek, amelyek a források, az aktuális történelem-felfogás és személyes értékrendek és képzelőerők ezernyi szálaiból szövődtek: István a szent? István a véreskezű? István az igaz magyar? István az idegenszívű?

Ahogy azt a korszak egyik kiváló kutatója, Kristó Gyula is megfogalmazta: „Szinte minden történeti kor megalkotta a maga István-portréját, amely jószerével gyakran jobban hasonlított a portrét létrehozó kor eszmevilágához, semmint István korához, illetve magához Istvánhoz.” (Az államalapító) Az aktualizálás és megvalósítás mezején talán érdemesebb lenne az Intelmek egyértelműen időtálló üzeneteire koncentrálni. Azokra az erkölcsi értékekre, amelyek ma annyira általános érvényűek, hogy „nincs is róluk mit beszélni” – és épp ezért, napjaink dialektikus gondolkodásának nem is képezhetik részét. Túlságosan egyet értünk ahhoz, hogy beszéljünk az erények gyakorlásának szükségességéről, így azok általános elfogadottságunk száműzöttjei maradnak.

Pedig megfogalmazhatnánk magunknak azokat a kérdéseket, amelyek megalapozzák a dialógus lendületét: Miért tartja egy államszervezet kiépítésében és vezetésében rutinos vezető a hatalom gyakorlásához és megtartásához szükséges tulajdonságnak az alázatosságot és a szelídséget? Milyen közéleti szerepe van a hitnek, az irgalmasságnak vagy a tiszteletadásnak napjainkban?

Ezen a nyomvonalon haladva akár magasabb dimenziókba is emelhetnénk történelmi ismereteink közéleti felhasználását, és fordíthatnánk azokat csonkított tartalmú fogyasztói szlogenek gyártása helyett egy kifinomultabb erkölcsi közgondolkodás műveltségi megalapozására.