Mibe talált bele Orbán?

„Számomra a 70-es években születettek - akikhez két hónap alapján magam is sorolom - a 2006 után megjelent új politikai törekvéseket képviselik. Ők voltak azok a Jobbikban és az LMP-ben kezdtek politizálni és nem a 90-es évekre, hanem a 2000-esekre keresték a megoldást. A 94 után fokozatosan kialakult és 2006-ra már elviselhetetlennek érzett kétblokkrendszer ellen lázadtak, annak undorító, velejéig korrupt vonásai ellen lázadtak és ezért kerestek új utakat. Nekik a gyurcsányferi és az orbánviktor ugyanannak a vérprofi, tartalmatlan, agyonspinnelt, agyonmarketingelt, a politikát mosóporeladásként felfogó, tartalmatlan, fröccsöntött, a Puch-Simicska háttéralkukra épülő politikai világnak voltak a képviselői. A Jobbikosok talán kezdetben kevésbé utálták a Fideszt, az LMP-sek esetleg egy kicsit kevésbé a baloldalt, de mindkét párt és a bennük bízók tömege egy új, egy radikálisan fiatalabb és tartalmasabb politika felé próbált utat törni.

Lehet persze azt mondani, hogy az általuk látott problémák a 90-es évek problémái. De az a helyzet, hogy ennek a problémának a 2000-es évekre Orbán és Gyurcsány együtt voltak a szimbólumai és nem véletlenül. Hiszen sokak szemébe akkor úgy tűnt, ezek egyforma gazemberek, bár a szocik korruptsága, a kibontakozó gazdasági válság és a 2006 őszi rendőri erőszak az épp kormányzó szocialistákkal volt könnyebben azonosítható. Az is igaz, hogy nem mindenki csatlakozott persze ennek a két pártnak az útkereséséhez. Egyfelől voltak, akik ifjúkonziként, mandineresként, konzervatóriumosként, kommentárosként keresték az erkölcsi és politikai megújulás útját és ha nem is a Fidesz seggébe bújva, de annak társutasaként dolgoztak, s nekik a baloldali szkülla tűnt a jövőbe vezető úton haladókra leselkedő legnagyobb veszélynek. Másfelől voltak olyanok, köztük jómagam is, akik mérsékelt baloldaliként vagy liberálisként úgy érezték, hogy egy égő szekérvárban rekedtek, amelyből a vezérek már kilovagoltak, magukra hagyva a talpasokat és akik maradtak, azok a füsttől könnyezve és a mindinkább elharapózó zűrzavar közepette küzdenek a normalitás világának fennmaradásáért. Ahol a normalitás az alkotmányos demokráciát, a többpártrendszert, a jogállamot és a piacgazdaságot jelenti, ahol van hely a vélemények pluralitásának és van helye a társadalmi szolidaritásnak.

E normalitást, sokáig úgy tűnt, a szélsőjobboldal kharübdisze fenyegeti elsősorban. Nekik, nekünk, a legnagyobb sokk az volt, hogy 2010 után kiderült, a szélsőjobboldali kharübdisz valójában Orbán Viktor. Minekünk idővel a 2002 utáni riogatás Orbánnal egyre inkább túlzásnak tűnt, a 90-es években szocializálódottak hisztériájának. Minekünk még 2006 után is legfeljebb csak hányingerünk volt Orbántól, félni nem féltünk tőle, főleg a Gyurcsány-Orbán tévévitabeli leszereplése után. Minekünk ugyanis a rettegés, a hiszterizált közélet, a jobb- és baloldal kölcsönös démonizálása a kilencvenes évek sajnálatos emléke volt, míg a 94 után fokozatosan kiépült kétblokk-rendszer profi és sivár politikai világában a rettegés csak a politikai marketing eszközének tűnt.

Mi még 2010-ben is azt hittük, ha nem is mindannyian, de nem kevesen, hogy na, eljön végre a konszolidáció ideje és majd utálni fogjuk, ami jön, de nem baj, mert a baloldali pártok leszerepeltek és bármilyen sajnálatos is, de valójában megérdemli a jobboldal, hogy megszerezze a kormányrudat egy időre. Minket inkább csak az aggasztott, hogy a konzikhoz, a jobboldali radikálisokhoz és a zöldekhez sem volt semmi közünk, viszont új politikai otthonra nem számíthattunk. Roninok lettünk. Én nagyjából ilyesféle embereket ismerek a 70-es években születettek, 2006 után politikai nagykorúságot elértek között, szocit, gyurcsányistát alig (legalábbis olyat, aki ma is az lenne).”