A politikai kampányok rendkívülisége után nem a normalitás tér vissza, hanem olyan kampányok tömkelege, amelyekkel szemben rég letettük már a fegyvert. Az átpolitizálódás vagy a konzumerizmus falja fel előbb az életünket?
„Noha természetünk gyakorolja ránk a legnagyobb hatást, mégis úgy tűnik, hogy a hivatalra pályázás néhány hónapjában a színlelés legyőzheti a természetet” – elmélkedett Quintus Tullius Cicero már Kr. e. 64-ben a politikai kampányok egyik lényeges vonásáról. Az elmúlt kétezer év során – az utóbbi évtizedekben különösen – egyre inkább az elkeseredettség, fásultság és kényszeredett cinizmus legváltozatosabb hangjain tudták újrafogalmazni ezt az ősi igazságot.
Igazán senki sem szereti a kampányidőszakot.
A politikusok és a politikát közelről figyelők valóságos pszichózison mennek keresztül, de a normális, „hétköznapi” emberek idegeit sem kímélik ezek a hónapok, hiszen egy filmet nem tudnak megnézni, egy higgadt baráti beszélgetést nem tudnak lefolytatni, sőt az utcán sem tudnak végigmenni anélkül, hogy vaskos politikai szlogenekkel vagy érzelmileg felcsigázó képekkel ne szembesülnének.
A szemben álló politikai erők gigászi erőfeszítéseket tesznek az identitások mozgósítására, az érzelmek felkorbácsolására és arra, hogy szüntelen morális értékítéletre késztessék a választókat. Egyáltalán nem túlzás kijelenteni, hogy
A politikai kultúra meg-megújuló konformitása villámgyorsan átitatja a társadalom normarendszerét, így a kampánystáboknak egyre drasztikusabb üzenetek után kell néznie, ha el akarják érni a választók emelkedő ingerküszöbét. Mindez ciklusról ciklusra és a demokratikus nyilvánosság lényegéből adódóan helyrehozhatatlanul zülleszti a közbeszéd színvonalát és jóvátehetetlenül polarizálja a társadalmat. Persze, a kampány ilyen.
Máskor nem is értenénk azokat a veszett indulatokat, amiket elszabadít, aligha viselnénk el az adatszmogban villódzó primitív ingerek tömegét, és nem valószínű, hogy sokáig bírnánk hallgatni az egymáson csikorgó „hegemónia-gépezetek” lelketlen zakatolását, de ilyenkor más a helyzet. Ebben az időben nincs nem-politikai és maga a politikai is más értelmet nyer. Lázár János megfogalmazása szerint, a választás kiírása és a választás között „ebben a keretben kell értelmezni mindent”. Ebben a helyzetben Pelikán József cellatársa, a püspök és Thomas Mann különböző hangsúllyal megfogalmazott ítélete érvényesül, miszerint
Sokan azzal teszik helyre mindezt, hogy a választás demokratikus rítusaihoz természetszerűen hozzá tartozik ez a felfokozott állapot, de szerencsére nem tart örökké, hiszen a politikum kiáradása egyszer véget ér és átadja a helyét a hétköznapok termékeny nyugalmának.
A fenti Cicero-idézet is arról tanúskodik, hogy a kampány rendkívüli, nem természetes, de időben lehatárolható állapot. Egyesek talán elborzadnak, mondván: „micsoda demagógia” ez vagy az az állítás, „mennyire hülyének nézik” a választókat a politikusok vagy „a kampányban mindenki hazudik”, de akik ezeket hangoztatják, azok is várják a normális hétköznapok visszatérését. „Legyen már vége” – így morognak.
Aztán a kampány végével valamelyest lecsillapodnak a kedélyek, mindenki kifújja magát abban a hitben, hogy a választási eredmény megszületésével véget ért az emberi elme teleszemetelése. Pedig a lényeg nem változik. A politikai plakátok helyére csupán más plakátok kerülnek.
Nem, egyáltalán nem a normalitás tér vissza,
sőt teljesen hozzájuk szoktunk, mert nem politikai ciklusokat követnek, hanem a fogyasztói társadalom szüntelen pörgéséhez igazodnak. A politikai marketing ugyan csak egy csepp abban a körülöttünk habzó médiaszennyben, amelyben napról napra fuldoklik a tudatunk. Érdemi kritikai reflexió csak ezzel szemben fogalmazódik meg. Nem a választói tudatosság miatt, hanem mert a politika a politikával szembeni elégedetlenséget is totálisan mozgósítja.
Mindig van hátszele a felháborodásnak és az ellenállásnak, amikor a politikáról van szó és arról, hogy milyen töménységben kapjuk az arcunkba a különböző oldalak logóit, szlogenjeit. De az év többi részében ugyanígy kondicionálja az agyunkat egy sokkal nagyobb médiagépezet, ami a populáris kultúra fölötti kontrollra tör, frusztrációkat ébreszt, a szexualitás, a halál és az infantilizmus örvényében tart minket, és zsarnoki módon szabványosítja a legsekélyesebb viselkedésformákat.
Ez az igazi kulturális diktatúra. Megszálló hatalomként azt is elvárja, hogy kollaboráljunk, magunkon kell viselnünk a jeleit, amiknek mintája még a lábnyomunkban is kirajzolódik. A gyerekek két lábon járó hirdetőoszlopokká változnak. A szimulákrum árnyai embertelen léptékű plakátokról vigyorognak le ránk, akár a diktátorok kultuszképei.
ahogy elsietünk az üzlet előtt.
Reméljük, nem tudják, de azt is reméljük, nem arra vágyunk, amit ők tudni vélnek.
Ugyanaz szól minden házban, minden szórakozóhelyen. A választás szabadsága illúzió, az elkerülhetetlen még az utcán is ránk rivall, akár a hitleri néprádió. A múltkor akaratlanul is szembesültem ezzel az őrülettel, amikor egy étterem tévéjéből egy izgága hang azt üvöltötte ép ésszel megmagyarázhatatlan lelkesedéssel – mintha egy háborús győzelmet jelentene be –, hogy a legjobb barátom egy hamburger.
Egy hamburger!
Az a baj, hogy már hozzászoktunk ehhez. Pedig nem kellene megszoknunk.
Az átpolitizálódás vagy a konzumerizmus falja fel előbb az életünket? Mindenki az előbbiről beszél, pedig az utóbbi fenyeget jobban.
Hogyan változik a külföldről finanszírozott szervezetekre vonatkozó szabályozás? Milyen szigorítás várható a kábítószer elleni küzdelem frontján? Mi lesz a Pride sorsa? Ezekről is kérdeztük Kocsis Mátét, a Fidesz frakcióvezetőjét.
Látom, olvasom az egyre másra megjelenő híreket és cikkeket arról, hogyan használnak ki intézetis, vagy éppen mélyszegénységben élő cigány és rossz körülmények között élő gyermekeket.
Négy iskola több mint száz diákja arra vállalkozott, hogy a következő hetekben száműzi a mindennapjaiból a közösségi médiát és a különféle szórakoztató tartalmakat. A Magyarországon egyedül álló kihívásból tanulmány is készül majd. A digitális böjt kezdőprogramján jártunk. Összeállításunk.
A Renitens csatorna vezetője ezúttal sem rejtette véka alá a véleményét.
Része volt-e a USAID-nek a PiS-kormány megbuktatásában? Honnan jött a pénz, amellyel Biden zsarolta Ukrajnát? Mi köze Dua Lipának az egészhez? Az amerikai külügyminisztérium korábbi kiberbiztonsági szakértőjét kérdeztük.
Egyre nagyobb és halálosabb veszélyt jelentenek a szintetikus szerek, mint a varázsdohány, herbál, fólia – csupa párszáz forintos méreg, ami tönkreteszi a testet és lelket, kifacsarja a fiatalokat.
Csütörtök dél körül hivatalosan is elkezdődött az Európai Unió rendkívüli csúcsértekezlete
Nem egységes a koalíció.
