A politika: csepp a tengerben

„Noha természetünk gyakorolja ránk a legnagyobb hatást, mégis úgy tűnik, hogy a hivatalra pályázás néhány hónapjában a színlelés legyőzheti a természetet” – elmélkedett Quintus Tullius Cicero már Kr. e. 64-ben a politikai kampányok egyik lényeges vonásáról. Az elmúlt kétezer év során – az utóbbi évtizedekben különösen – egyre inkább az elkeseredettség, fásultság és kényszeredett cinizmus legváltozatosabb hangjain tudták újrafogalmazni ezt az ősi igazságot.

Igazán senki sem szereti a kampányidőszakot.

A politikusok és a politikát közelről figyelők valóságos pszichózison mennek keresztül, de a normális, „hétköznapi” emberek idegeit sem kímélik ezek a hónapok, hiszen egy filmet nem tudnak megnézni, egy higgadt baráti beszélgetést nem tudnak lefolytatni, sőt az utcán sem tudnak végigmenni anélkül, hogy vaskos politikai szlogenekkel vagy érzelmileg felcsigázó képekkel ne szembesülnének. 

A szemben álló politikai erők gigászi erőfeszítéseket tesznek az identitások mozgósítására, az érzelmek felkorbácsolására és arra, hogy szüntelen morális értékítéletre késztessék a választókat. Egyáltalán nem túlzás kijelenteni, hogy

A politikai kultúra meg-megújuló konformitása villámgyorsan átitatja a társadalom normarendszerét, így a kampánystáboknak egyre drasztikusabb üzenetek után kell néznie, ha el akarják érni a választók emelkedő ingerküszöbét. Mindez ciklusról ciklusra és a demokratikus nyilvánosság lényegéből adódóan helyrehozhatatlanul zülleszti a közbeszéd színvonalát és jóvátehetetlenül polarizálja a társadalmat. Persze, a kampány ilyen.

Máskor nem is értenénk azokat a veszett indulatokat, amiket elszabadít, aligha viselnénk el az adatszmogban villódzó primitív ingerek tömegét, és nem valószínű, hogy sokáig bírnánk hallgatni az egymáson csikorgó „hegemónia-gépezetek” lelketlen zakatolását, de ilyenkor más a helyzet. Ebben az időben nincs nem-politikai és maga a politikai is más értelmet nyer. Lázár János megfogalmazása szerint, a választás kiírása és a választás között „ebben a keretben kell értelmezni mindent”. Ebben a helyzetben Pelikán József cellatársa, a püspök és Thomas Mann különböző hangsúllyal megfogalmazott ítélete érvényesül, miszerint

Sokan azzal teszik helyre mindezt, hogy a választás demokratikus rítusaihoz természetszerűen hozzá tartozik ez a felfokozott állapot, de szerencsére nem tart örökké, hiszen a politikum kiáradása egyszer véget ér és átadja a helyét a hétköznapok termékeny nyugalmának.

A fenti Cicero-idézet is arról tanúskodik, hogy a kampány rendkívüli, nem természetes, de időben lehatárolható állapot. Egyesek talán elborzadnak, mondván: „micsoda demagógia” ez vagy az az állítás, „mennyire hülyének nézik” a választókat a politikusok vagy „a kampányban mindenki hazudik”, de akik ezeket hangoztatják, azok is várják a normális hétköznapok visszatérését. „Legyen már vége” – így morognak. 

Aztán a kampány végével valamelyest lecsillapodnak a kedélyek, mindenki kifújja magát abban a hitben, hogy a választási eredmény megszületésével véget ért az emberi elme teleszemetelése. Pedig a lényeg nem változik. A politikai plakátok helyére csupán más plakátok kerülnek. 

Nem, egyáltalán nem a normalitás tér vissza,

sőt teljesen hozzájuk szoktunk, mert nem politikai ciklusokat követnek, hanem a fogyasztói társadalom szüntelen pörgéséhez igazodnak. A politikai marketing ugyan csak egy csepp abban a körülöttünk habzó médiaszennyben, amelyben napról napra fuldoklik a tudatunk. Érdemi kritikai reflexió csak ezzel szemben fogalmazódik meg. Nem a választói tudatosság miatt, hanem mert a politika a politikával szembeni elégedetlenséget is totálisan mozgósítja. 

Mindig van hátszele a felháborodásnak és az ellenállásnak, amikor a politikáról van szó és arról, hogy milyen töménységben kapjuk az arcunkba a különböző oldalak logóit, szlogenjeit. De az év többi részében ugyanígy kondicionálja az agyunkat egy sokkal nagyobb médiagépezet, ami a populáris kultúra fölötti kontrollra tör, frusztrációkat ébreszt, a szexualitás, a halál és az infantilizmus örvényében tart minket, és zsarnoki módon szabványosítja a legsekélyesebb viselkedésformákat. 

Ez az igazi kulturális diktatúra. Megszálló hatalomként azt is elvárja, hogy kollaboráljunk, magunkon kell viselnünk a jeleit, amiknek mintája még a lábnyomunkban is kirajzolódik. A gyerekek két lábon járó hirdetőoszlopokká változnak. A szimulákrum árnyai embertelen léptékű plakátokról vigyorognak le ránk, akár a diktátorok kultuszképei.

ahogy elsietünk az üzlet előtt.

Reméljük, nem tudják, de azt is reméljük, nem arra vágyunk, amit ők tudni vélnek.

Ugyanaz szól minden házban, minden szórakozóhelyen. A választás szabadsága illúzió, az elkerülhetetlen még az utcán is ránk rivall, akár a hitleri néprádió. A múltkor akaratlanul is szembesültem ezzel az őrülettel, amikor egy étterem tévéjéből egy izgága hang azt üvöltötte ép ésszel megmagyarázhatatlan lelkesedéssel – mintha egy háborús győzelmet jelentene be –, hogy a legjobb barátom egy hamburger.

Egy hamburger!

Az a baj, hogy már hozzászoktunk ehhez. Pedig nem kellene megszoknunk.

Az átpolitizálódás vagy a konzumerizmus falja fel előbb az életünket? Mindenki az előbbiről beszél, pedig az utóbbi fenyeget jobban.