Így váltak a politikusok a választók helyett az újságírók rabszolgáivá

„A hazai ellenzéki pártok pedig elkezdtek alkalmazkodni, mivel saját felületeik nem mérvadóak társadalmi szinten, az új játékszabályokhoz: úgy kell politikai eseményt csinálni a választóknak, hogy minél kevésbé torzuljon, főleg negatív irányba az üzenet. Tehát ki kell, hogy küszöböljék az újságíró kommentárját, véleményét, legalábbis a negatívat, a róluk szóló anyagokban, ezért a pártok és politikusok elkezdtek megpróbálni megfelelni a vélt, vagy éppen kimondott újságírói kívánalmaknak, hogy elkerüljenek egy lesújtó tudósítást.

Egyre több és több figyelmet kaptak az újságírók a politikusoktól, hogy kifürkésszék, mit akarhatnak, hogyan kerülhetnék el a negatív kommenteket, jelzőket. Ezzel a növekvő figyelemmel pedig egy buborékot is fújtak maguk köré a politikusok, ahol az újságírói vélemények visszhangzanak, ma már olyan erősen, hogy a választók hangja alig hallatszik.

De hát az újságíró is választó, mondhatnánk, igen ám, azonban az újságíró hivatásos kétkedő is egyben, olyan kétkedő, aki folyamatos önvizsgálatot tart, és környezetét se hagyja nyugodni: azért, mert ma a rendelkezésre álló információ alapján »A« következtetést kell levonnunk, nem jelenti azt, hogy holnap nem lát napvilágot olyan tény, aminek hatására már »B«  következtetést kell levonjuk. Sőt, mint a tudományban, az újabb és újabb információk keresésével jutunk majd közelebb az igazsághoz, jutunk előbbre a történelemben. Ehhez azonban nem csak egy folyamatosan kételkedő attitűdre van szükség, hanem rugalmasságra is, képesnek kell lenni arra, hogy könnyedén túl tudjunk lépni előző napi következtetésünkön és véleményünkön.”