Ebből kifolyólag terelődik el a gyermek belső fejlődéséről – a nemi identitás megtalálásáról és megszilárdításáról, a szexuális és nem szexuális viselkedési formák elsajátításáról, a szülő-gyerek kapcsolat ápolásáról, a lelki egyensúlytalanságokra (mint például depresszió, szorongás, függőség, figyelemzavar) való hajlam megelőzéséről vagy éppen csökkentéséről – a vita olyan változók irányába, mint az »anyagi helyzet, a nyitottság és a rugalmasság.«
Ráadásul az sem igaz, hogy nem léteznek olyan kutatások, melyek az egynemű családmodell gyerekekre nézve káros hatását vizsgálták, maximum erről nem szívesen beszél Pető.
Ennek kapcsán érdemes megemlíteni a washingtoni Catholic University of America munkatársának, D. Paul Sullinsnak az ez ügyben elkészített, kis mintán alapuló, két évvel ezelőtti kutatását. Sullins három életkorban (15, 22, 28) vizsgálta az egynemű és a heteroszexuális családokban felcseperedő gyermekek mentális egészségét, különösképpen az úgynevezett »késleltetett depresszió« megjelenését. Sullins úgy találta, hogy míg az egynemű családokban nevelkedő gyermekeknél pubertáskorban kisebb a depresszióra való hajlandóság – a heteroszexuális családokban nevelkedő, ugyanezen korú gyermekekhez képest –, addig 28 éves korukra már kétszer nagyobb a valószínűsége annak, hogy depressziósak, szuicid hajlamúak lesznek.”