Mi ez a terjedő állatkultusz?

„A Szabadok világában senki sem boldog, és nem boldogtalan, csak erős vagy gyenge, megél vagy elpusztul. Más nincs.” (Fekete István: Kele)

„Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra; és uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, a barmokon, mind az egész földön, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon.” (Teremtés Könyve, I.26.)

Bizonyára a kedves Olvasók is jártak úgy, hogy elméleti vitába keveredtek a közösségi oldalon. Néha szórakoztató, néha kifejezetten érdekes és célravezető, máskor viszont merőben hiábavaló és keserű mulatság az ilyesmi.

Igen, sokszor tűnik úgy, hogy a kommentfolyamban eltűnik az eredeti állítás és eltűnik az igazság is. Van persze olyan eset is, amikor egész egyszerűen mintha egy másik univerzumból szólnának egymáshoz a felek, és az indulataik kieresztésénél sem használnak potmétert. Nemrég egy ilyen vitába keveredtem abban a témában, ami alighanem a politika, a történelem és a foci mellett a legerősebb hangulatváltozásokat okozhatja. Ez a téma pedig az állatok élet- és halálminőségének kérdése.

Egy fotóhoz, amelyen három vadász és egy tacskó pózolt egy kiterített róka és kilenc kiskölyke felett, a következő megjegyzést fűzte az illető: „Tudnám mit kezdenék ezzel a három takonnyal, ha a kezembe kerülnének! Ugyanígy látnám kiterítve őket, ivadékaikkal együtt!”.

Tekintettel arra, hogy a szürreális szurikáta-gate csak nemrégiben csengett le, talán nem árt – de legalábbis vitaindító, vagy éppen provokáló lehet – néhány szót vesztegetni a kérdésre.

Az a koncepció, amely az emberek életét alábbvalónak, bűnösebbnek (!), de mindenképpen problémásabbnak tekinti az állatok életéhez viszonyítva, közkeletű elterjedtségét tekintve egyáltalán nem ritka. Ráadásul manapság már nem csak a macskáikkal magányosan tengődő idős asszonyok számítanak közhelynek, hanem a saját kisgyerek helyett kutyákat szeretgető harmincas-negyvenes szinglik is.

Egy pillanatra érdemes visszatérni a szurikáta-ügyhöz. Egy állatkertet meglátogató gyerekcsoport egyik tagja vélhetően benyúlt a szurikáták ketrecébe, ahol az egyik szurikáta megharapta, a kölyök erre földhöz csapta. A vemhes szurikáta azonnal megdöglött. A Kecskeméti Vadaskert igazgatója a modern médiához éppen illő, érzelmesnek látszó (valójában szimplán érzelgős) nyilatkozatot tett, szuperlatívuszokban beszélve a kedves kis szurikátáról. Az esetből hihetetlen felhajtás lett,

Kicsit ízlelgessük: egy gyerek életét kevesebbre becsülik embertársai, mint egy, természetes élőhelyének egy részén dúvadként irtott, más élőlények (mondjuk a kedves kis békák, vagy más állatok kicsinyei) számára néha vérengző veszedelmet jelentő szurikátáét.

Egy megoldási képlet szerint a gyengébb, a döntésre kevésbé képes, védtelenebb lény iránt érzünk empátiát. Ez azonban nem magyarázza a halálbüntetés visszatérő követelését – emlékezzünk a tavalyi esetre, amikor egy kutyát lőtt le egy vadász Budapest egyik külterületén. Egészen megdöbbentő módon követelt rá halált az internet népe. Egyébként az állatok előbbre sorolása nem magyar sajátosság, a cincinnati állatkertben lelőtt gorilla után a közfelháborodás miatt indított nyomozást a rendőrség a szülők ellen – ugyanis megint egy gyerek volt a „tettes”, annyiban, hogy „miatta” pusztult el az állat.

Fordított esetben – amikor mondjuk gyereket marcangol egy kutya – senki nem követeli az eb halálát. De még a gazdáét se. Mintha ez járulékos veszteség lenne a Szent Állatok, a Szent Kutyák oltárán. Pedig egészen elképesztő, hogy hány kutyatámadás történik, köztük kifejezetten olyanok, amelyeknek gyerekek esnek áldozatul.

Az egész probléma veleje egyébként nem is olyan régen a populáris kultúrában is feltűnt, név szerint a Jurassic Park film-széria legújabb részében, a Jurassic World 2-ben. A dinoszauroszok megmentésére törekvő csapat a szó szerint életveszélyes állatokat úgy akarja szabadon engedni, hogy nem is foglalkoznak azzal a hatással, amelyet ez a tény az emberiségre gyakorolna. Persze a film utolsó képsorai úgy is értelmezhetőek, hogy az ember viselje el, hogy a saját teremtményei elpusztítják.

De ha nem akarunk ilyen mélységű problémafelvetést belelátni egy egyszerű hollywoodi alkotásba, akkor is az eszetlenné fajult állatvédelem fensőbbséges gőgjét sugározza ez a film.

A jelen írás keretében a lassan eluralkodó, axiómaként kezelt, és az egyes esetekben kifejezetten tragikomikussá váló „állatvédelem” (valójában állatimádat?) kapcsán merült fel bennem néhány kérdés. És nehogy félreértés legyen: az ipari környezetszennyezés, vagy a felelőtlen gazdálkodás miatt elpusztuló, vagy éppen elpusztított állatok sorsa rám is hatással van, mint ahogyan például a szórakozásból meglőtt gólyák esetében is visszataszítónak gondolom a lövöldözők cselekményét. Az alábbiakban feltett kérdések azonban hangsúlyozottan nem az oktalan állatkínzás tárgyköréhez tartoznak.

Vajon miért nem emelt szót soha senki mondjuk a pontyok „embertelen” tenyésztése ellen, vagy a hangyairtó kisvállalkozók munkássága miatt? A nyugati világban

A kicsit is antropomorf alatt a rajzfilmekben is felbukkanó „édi-bédi” állatokat értem, de csak azokét, amelyek biológiai értelemben nem állnak messze az embertől. Vagyis leginkább a mai nyugati szeretetfogalomba beleférő (= aranyos, cuki) emlősállatokról van szó. Ezek közül is a kutyák állnak az első helyen. Azonban az kétségtelenül tragikomikus humor, amikor az állatokkal kapcsolatban embertelen bánásmódról beszélünk. Miért próbáljuk meg a saját kategóriáinkat rájuk húzni?

Egy kérdés: vajon miért ér többet egy állat élete, mint egy emberi magzaté?

Miközben az uniós szabályozások nem győznek újabb és újabb szinten gondoskodni a „humánus” állattartásról (beleértve a haszonállatokat), érdekes, hogy a magzatok különösebb ok nélküli elpusztítását, vagyis az abortuszt a haladó közvélemény óriási sikerként szokta ünnepelni. Ugyanilyen abszurd a kutyapszichológusok, a kutyapanziók és hasonlók megjelenése, a gyerekmentes hotelek jelensége mellett. (Az nem „embertelen”, hogy a gazda tárgyként kezeli és rövid időre magára hagyja a hozzá ragaszkodó lényt? Persze az is kérdés, hogy ki lehet-e még egyáltalán mondani azt a szót, hogy „gazda”.)

Vajon miért van az, hogy az állatokat „ártatlannak” tartjuk, az embert (és főként a nyugati kultúra emberét) meg „bűnösnek”? Ha már antropoid kategóriákba próbáljuk beleszuszakolni az etológiát, vajon az egymást lemészároló állatok miért lennének „ártatlanok”? Nemcsak a „szegény, ari bébinyuszit” széttépő szurikátákról van szó, hanem a nagyobb testű bálnákból pusztán a nyelvet elfogyasztó orkákról, a játékból halakat pusztító vidrákról, az ölés kedvéért gyilkoló menyétfélékről, a kölyökmacskákat elpusztító bakmacskákról és így tovább.

Csakhogy ők nem a mi fogalmaink szerint élik az életüket.

A következő kérdés, hogy vajon miért hiszi azt a nyugati ember, hogy ő szennyezi leginkább a környezetét? És miért gondoljuk azt, hogy a nyugati kultúra a „legelnyomóbb” az állatokkal szemben?

Nem más ez, mint a marxizmusnak immár az állatok, mint elnyomott proletariátus irányába való kiterjesztése. Nem tudom, hogy a tisztelt imperializmushívő, neokolonializmust harsányan elítélő, (szélső)balos véleményformálók hallottak-e arról, hogy Kínában, Indiában, a távol-keleti fejlett államokban és a többi nem-nyugati térségben a középosztályi szinten élők tömege meghaladja a nyugati világ hasonló fogyasztóinak létszámát. Ezek az államokra pedig nem a környezettudatos gazdaságok építése a jellemző, szemben azokkal a nyugati országokkal, ahol a bűntudatkeltésben élen jár az értelmiség. (V.ö.: minél jobban épül a szocializmus, annál jobban élesedik az osztályharc!) Ráadásul India, Kína, Afrika környezetszennyezése nem kizárólag a nyugati ember fogyasztását szolgálja! Ugyanehhez hasonló, kultúrával és a politikával kapcsolatos kérdés, hogy a szélsőliberális Kanadában vajon miért sikk az eszkimók (polkorrekt: inuitok) fókavadászatát támogatni, míg ezzel szemben, az ugyanezt a liberális kánont követők szerint a hagyományos angliai falkavadászat, illetve spanyol bikaviadal eltörlendő, meghaladandó, retrográd, feudális, kegyetlen mulatság.

Vajon miért csak nyugaton van az az aberrált hülyeség, amelynek keretében önmagukat kutyának, póninak, akárminek képzelők adhatják elő vérkomolyan az elmebajt? Vajon miért csak Nyugaton jelenik meg az a rémisztő hülyeség, amely a jellemzően húsevő házikedvencek húsról való leszoktatását jelöli meg célul?

Vajon nem arról van-e szó, hogy a nyugati ember miután megutálta önmagát – miután megutáltatták vele önmagát –, menekülni szeretne az emberi létezés minden nyűgnek érzékelt szépségétől, és más létformákba álmodja bele a soha el nem érhető tökéletességet?