Történetek a magyarországi közösségi közlekedésről

„Megreccsenve a távolsági tömegközlekedés helyzetétől arra a következtetésre jutottam, hogy akkor autóval utazok, amit valahol Pest külső részén lerakok, aztán onnan metróval tovább. Természetesen gyalázat a P+P parkolás Pesten (ha lehet egyáltalán annak nevezni, kb. a nagy áruházak parkolói helyettesíthetik jótékonyan ezt). Szóval kocsi le, városba be, ügyintézés, ilyesmik aztán vissza. A Nagyvárad tér előtt leparancsolnak mindenkit a metróról üzemzavar miatt. Kiderült – de csak az esti hírekből – hogy füstölt az előttünk lévő szerelvény. Az, amit még a szovjetek csináltak és most az oroszok újítottak fel.

Ki a vagonból, fel a lépcsőn, bele a szakadó esőbe… Visszahúzódva is sokat vártunk az aluljáróban, ahová sorban érkeztek a szerelvények utasai. Tömegjelenetek, esernyők szúrják ki annak a szemét akinek nincs esernyője, egyre durvábban szakad a felhő, az évtized egyik legkutyább zuhatagát kapja nyakába az az ezres tömeg, aki a nem érkező pótlóbuszokra vár…

Noha a két menetjegy 700 forintomba került, a BKV-val megtenni kívánt út is kb 10-12 km lehetett, a szó szerint mosottszarrá ázást, a csodálatosképpen a pótlóbuszban most működő légkondiban való megfázást és a száraz póló megvásárlását az üzemanyagárhoz csapva a 140 km-es táv csak 8100 forintba került.

Most tessék mondani ki a hülye? Én, hogy komolyan próbálom venni, hogy minél zöldebben közlekedjek? Hogy számolgatom magamban, hogy már mennyi gázolajat spóroltam meg a Földnek? Gyanítom, hogy én. Nem megyek most populistába át, de azért át kellene gondolni alaposan, hogy mire költi az állam azt a rohadt sok pénzt, mert hogy rohadunk lefelé minden szinten az sajnos tény és nem csak érzés.”