Nem téma

„Az elmúlt évtizedek jobboldali identitáspolitikai veresége után azonban most olyan új csatatér nyílt, ahol a mimózák zsarnokságát gyakorló csoportok megsemmisítő vereséget szenvednek.

Egyfelől a túlzásba vitt identitáspolitika autoimmunbetegsége sújtja a haladó tábort: a műszavak (safe space, trigger warning, mikroagresszió) rengetegében elvész az értelem, a radikális feministák nekiesnek a transzneműeknek, a legkülönfélébb áldozat-közösségek egymástól féltik kizsarolt előjogaikat, a legszigorúbb vegánok pedig lassan a növényvilággal szemben elkövetett erőszak miatti lelkiismeretfurdalástól halnak éhen. De képtelenség feloldani az ellentétet a migráns férfiak Mohamed-kori bigott nőellenessége és az őket védelmükbe vevők által képviselt posztmodern emberjogi fundamentalizmus között is. Amint száz évvel ezelőtt igaza volt Tisza Istvánnak, hogy »a gondolkodás szabadságát a szabadgondolkodóktól kell megvédeni«, úgy manapság a social justice warrior-októl kell félteni az igazságosság – oly’ fontos! – fogalmát.

Másfelől a normalitás visszatérése is kovácsolja a fegyvereket: kulturális korfordulón járunk, amely a biztonságot, a közösségi szemléletet és a régi erényeket helyezi újra előtérbe. Ebből fakad, hogy a progresszív identitáspolitika zászlóshajója, vagyis az LMBTQ-mozgalom zátonyra fut a konzervatív hozzáálláson. Ehhez hasonló az is, hogy a keresztény Európa értékei az egyetlenek, amelyek védelmet nyújthatnak az iszlamista barbárság ellen.

A magyar konzervatív arcképcsarnok számos múltszázadi alakja – legalábbis élete bizonyos szakaszán – meleg volt: Almásy László Afrika-kutató, Joó Tibor történész, Szerb Antal és Pilinszky. De ha nem így lett volna, akkor is a konzervatív hozzáállás az egyetlen, amely az emberi természet mélységes tiszteletben tartása miatt úgy fogadja el természetesnek a homoszexualitást, hogy azt mindenféle identitáspolitikai hátsó szándék nélkül teszi. Elfogadja a homoszexualitást – és eközben nem zsákmányolja ki saját céljaira a homoszexuálisokat. Nem kér cserébe semmit, nem ismételget bornírt butaságokat a melegfelvonulásra járó Jézusról, tiszteli az embert és elfogadja annak hajlamait. Nem csinál belőle ügyet.

Az ún. „buzilobbi” kártevésein való felháborodás felesleges időpazarlás: amint a teljes egészében heteroszexuális kódokat sugárzó vizuális környezet (fehérneműt hirdető óriásplakátok, hagyományos családmodellt reprezentáló reklámkultúra, konvencionális romantikus filmek) ellenére vannak és mindig is lesznek melegek, úgy egy-egy olyan film, balettelőadás vagy zenés darab hatására sem válik valaki homoszexuálissá, amelyben lányos fiúk szerepelnek. Senki ne éljen hajlamai ellenére! A liberális érzékenyítő tréningek ugyanakkor ellentmondásosak. Utóbbinak jellemző tünete például az amerikai vígjátékok megszokott alakja, a „laza meleg srác”, aki vicces csetlésével-botlásával és nemi szabadosságával hívja fel magára a figyelmet – ezzel erősítve rá az ostoba homofób előítéletekre. Más kérdés, hogy a természetes nemi szerepek szándékos dekonstrukciója, a gender-tanszékek nyomában járó relativizmus vagy a queer studies áltudományos elmélete az ember biológiai és társas ösztöneit összezavarni és elhalványítani igyekszik. De a melegek nem szakállas nők, hanem normális férfiak.

Tehát: melegnek lenni természetes dolog: nem ad okot büszkeségre (hiszen nem akarat nyomán jött létre, nincs köze teljesítményhez: egyszerűen csak van), de semmiképpen nem szégyellnivaló. Nem azért, mert „már az ókori görögök is”, hanem azért, mert az öröktől fogva adott emberi természet konstans eleme. Normális része az emberi természetnek, a nemi hajlamoknak és a társas késztetéseknek. Az LMBTQ-mozgalom identitáspolitikai célkitűzése viszont semmi más, mint a homoszexuálisok emberi méltóságának semmibe vétele és rájuk nézve megalázó helyzet előidézése. Hogyan is lehetne az emberi egzisztenciát csak és kizárólag a nemi irányultság alapján számon tartani s ily módon fordított rózsaszív háromszöggel jelölni meg embereket? Ez az identitáskonstrukció közös frontra akar kényszeríteni különféle embereket csak azért, mert nemi vonzalmaik – amely pedig legszemélyesebb dolguk – valamiben hasonlók. „LMBTQ-emberek” nincsenek – sofőrök, pékek, fodrászok, újságírók, tanárok, kertészek vannak és így tovább. Emberek, mint mindenki más.

Itt az ideje, hogy az LMBTQ-mozgalom által misztikus identitássá és önálló, elkülönült létformává növelt homoszexualitást úgy kezeljük, mint a sokféle emberi jellemvonás egyikét s köztük nem is a legfontosabbat. Vannak melegek – na és? A melegkérdés akkor fog lekerülni a napirendről, amikor a kérdés nem lesz többé kérdés. Nem lesz kérdés, mert nem kérdéses, nem kezeljük sem problémaként, sem dicsőségként. Mert nem téma. Ezenkívül pedig magánügy.”