Gondolati alapvetés

Megvallom, érintettnek érzem magam Szalai Zoltánnak a „magyar értelmiségnek” célzott megszólítása – mit megszólítása, fölszólítása! – okán, főleg, hogy ő szemérmes zárójelben ugyan, de azért a jobboldalra célzott.

Pontosan tudom, hogy a mai magyar főáramú (méjnsztrím) jobboldalt a népi-nemzeti tradíció dominálja, ideértve e tisztelt fórum törzskommentelőit is; s azt is, hogy az ő meggyőződésük szerint nincs, és nem is képzelhető el más jobboldali tradíció.

Pedig van,

amely, mit csináljunk, kimondottan nem kedveli az etnicista gondolkodást és észjárást (a lapigazgató úr terminusával: „alapvetést”). Ezen a fronton elég régóta igyekszem helytállni, váltakozó sikerrel.

Mert hát mi is a siker? Amikor a lapigazgató úr még tízéves volt, s a mai politikai jobboldal táltosai és javasemberei közül pedig többen még nem a Nemzeti Szellem föl-, meg- és előidézésével foglalkoztak hivatásszerűen, szerény eszközeimmel – „szakértői anyagok”! írógéppel! „munkacsoport”! – azon voltam, hogy az akkori Fidesz például az „Isten, haza, család” fogalmait ne tekintse lomoknak. Hát, ma már nem tekinti.

Tempora ergo mutantur, nem is kevéssé, sőt nagyon. Persze a jó öreg konzervatív szemszögből nihil novi sub sole. Már csak ezért is maradnék, ha szabad, a bevált és elég jó kilátást nyújtó szirteken, hogy a lapigazgató úr által kiválóan ismert Ernst Jüngert, a német konzervatív forradalom ikonját idézzem. Aki, ugyebár, mert és tudott szembeúszni az árral, úgy értem, a barnával is. Sőt, volt ereje ahhoz is, hogy százkettedik életévében katolizáljon, azaz megtérjen az egyetlen igazán egyetemes, nemzetek feletti egyházba. Nem gyanús?

ha már egyszer alkalmat keresnek és adnak rá. Kezdve mindjárt azzal, hogy az „értelmiség” egyáltalán meg van szólítva. Bevallom, eddig úgy tudtam, hogy a jelenlegi kurzus álláspontja szerint értelmiség nincs, ha mégis van, az liberális, illetve fordítva: a liberális ismérve, hogy értelmiségnek képzeli/állítja be magát, miközben ravaszul politizál. Szóval kicsit zavarban vagyok, hogy minek is tekintsem magam, nehogy hibázzak, mert hát liberális mégsem vagyok. Szellemi munkásnak? Politikai gondolkodónak? Holdudvaroncnak? Vagy egyszerűen csak konzinak?

Hagyjuk ezt most egy pillanatra függőben. A fölszólítás tartalma ugyanis még izgalmasabb távlatokat nyit. Azt olvasom, hogy Magyarország immár szellemi nagyhatalom, mert a miniszterelnöke zseni. (A tézis valamivel részletesebben van kifejtve, de ez a lényege.) Nem tudom, hogy a miniszterelnök is így gondolja-e, vagy hogy szüksége van-e arra, hogy mások ezt gondolják és írják róla, de ez sem az én dolgom.

Az indoklás mindenesetre úgy szól, hogy világban járva-kelve, okos emberekkel beszélgetve a szerző ezt tapasztalta. Erről sem tudok véleményt nyilvánítani. Csak hozzáteszem, hogy saját hasonló tapasztalatom szerint Magyarország valóban érdekesebb ma a világban, mint tíz évvel ezelőtt; amit nem is lehet csodálni, hiszen mostanában váltjuk föl a plurális demokráciát de facto egypártrendszerre. Ez elég látványos, hogyne volna tehát érdekes és izgalmas. Persze aki elolvasta Thuküdidészt – s a nyugati politológusok közül valószínűleg fájdalmasan kevesen olvasták –, annak ez csak business as usual. A továbbiakban azonban azt is olvasom, hogy e folyamatot azért „alakítani” kell, ami „nem egészében a politika feladata lenne”.

Na de kié? Itt jön be (lép föl) a (jobboldali) értelmiség, amely azonban – ejnye, ejnye – „az elmúlt években azzal volt elfoglalva, hogy patikamérlegen kimérje, mi az, ami elfogadható a fent leírt jobboldali politikából, és mi az, ami vállalhatatlan számára. Az élet, a folyamatosan alakuló világfolyamatok azonban a legfontosabb kérdésekben sorra igazat adtak a politikának”.

Őszintén szólva nem értem, hogy az „élet,” továbbá a „folyamatosan alakuló világfolyamatok” hogyan tudnak „igazat adni” a „politikának” (ejtsd: a magyar miniszterelnöknek), ráadásul a „legfontosabb kérdésekben”. Borítsa is a feledés homálya ezt a mondatot, mert a lényeg úgyis most jön. Az értelmiség (itt már jelző nélkül) ugyanis a szellem embereit jelenti, akiknek „mindig is” ez volt a dolga: „a világ nemzeti szempontból történő elemzése, értelmezése, a folyamatok széles körű leírása és új önálló gondolatok sokaságának bemutatása”. S valóban, ha a „nemzeti szempontot” félretesszük, megkapjuk az értelmiség egyik lehetséges könyvtári definícióját. De nem tehetjük félre a nemzeti szempontot, hiszen Szalai Zoltán még hozzá is teszi, hogy van „egy egyedi, nemzetközileg is értelmezhető, a világ folyamatai által alátámasztott, nemzeti szuverenitáson nyugvó magyar gondolati alapvetés”.

S akkor itt tényleg vízválasztóhoz értünk. Mert nem,

Voltak ilyen próbálkozások is: Szalai Zoltán jól ismeri a német filozófiát, na ott tényleg voltak, akik így gondolták, mondjuk kifejezetten Fichte és Heidegger. Igaz, ők nem adták alább annál, hogy germán gondolat valahogyan mégis az egész emberiség legjava. De például Goethét a hideg rázta a német nacionalizmustól, mégpedig azért, mert ő civilizációban és nem Németországban gondolkodott. Vagy talán Kant nem volt a szellem embere? Ne is menjünk bele jobban.

Ha valaki a szellem embere címre tart igényt, sürgősen keressen más alapvetéseket. Mert ha nem, valóban csak az marad számára, hogy „a politikum által elindított irányból további gondolatok százait és ezreit kell megalkotni, hogy a politika is új magyar szempontú elképzelések tömegéből és sűrűségéből táplálkozzon”. Gondolatok százait és ezreit megalkotni? Ipari gondolkozás? Gondolattermelési verseny? Nemzeti szombat? Nem, kedves Szalai Zoltán, ez még a német eredetinek is csak a karikatúrája. A nemzet nem a legfőbb jó, még a politikában sem az. Miért is volna? Állítólag az európai kultúrát védelmezzük, s azon belül a magyart. A nemzet lehet szükséges, lehet jó, lehet hasznos, tőlem akár még szép is – ennyit minden további nélkül elismer például egy konzervatív is. De bálványnak nem fogadja el. Egyedül az Úr az Isten, aki számon kér majd mindent kimondott és kimondatlan gondolatot, s ha megbocsát majd, nem azért teszi, mert elég jó magyar voltam.

Saját civilizációnk sem lehet bálvány. De nagyobb értékeket hordoz, mint bármely nemzet, mert benne tanulunk meg gondolkozni, hinni, és a világot megérteni. Ezért igyekszik konzervatív hűnek lenni Athénhez, Jeruzsálemhez és Rómához egyaránt. Athén a filozófiát és az igazságot, Jeruzsálem az igaz vallást és a Törvényt, Róma pedig a jogot és az alkotmányos politikát jelenti. Ezért van Budapesten is egyetem, templom és parlament. Ezek egyformán fontosak, egyik sem uralkodhat abszolút módon a többin. Ez a mi valódi titkunk, ettől vagyunk európaiak, nyugatiak, atlantiak, s csak

Az egyensúly törékeny. Erre kell figyelnie a nyugati szellem emberének, nem kizárólag az egyikre: az mindig szolgaságba dönti. Szókratész hű maradt Athénhez, de nemet mondott az igazságtalanságra és nemet mondott az erő bálványozására. Nátán próféta hű maradt Dávid királyhoz, de szemébe mondta, hogy gonoszat cselekedett. Cicero hű maradt a régi Rómához, noha Róma már meghódolt Caesarnak, a politikai zseninek. Ezek a távlatok régebbiek, mélyebbek, igazabbak és erősebbek, mint bármilyen más alapvetés.