Nemzeti összetartozás

Valószínűleg teljesen másként alakulnak a dolgok, ha nincs Trianon, vagy az etnikai határokat kicsit is tiszteletben tartó megállapodást írnak alá egy ultimátumszerű szerződés helyett.

Akkor valószínűleg a következő negyven évben nem deportálják Csehországba a nagymamámat és nem kell magyarázniuk a szüleimnek kiskoromban, miért került a családunk egyik ága kollektívan a Duna másik oldalára. Lehet, azon sem kell gondolkodnom, miért kell útlevél és a hosszú kocsisor kiállása ahhoz, hogy a feliratokat is olyan nyelven lássam, ahogy egyébként olvasni szoktam és otthon beszélünk.

Lehet persze, sőt, egészen biztos, hogy kevésbé lennék toleráns, nem éreznék át rengeteg kisebbségi vonzatú problémát. De az is nagyon könnyen elképzelhető, hogy nem kollektív siránkozásba és sóhajtozásba csapna át, ha a régió kisközösségeinek a jövőképéről beszélnék a helyi szakértőkkel.

Más ember lennék. Vagyok annyira kényelmes, hogy a túlélést-szenvedést-ignorálást-alkalmazkodást szívesen elcserélném fél kiló magyar belpolitikára. Ki tudja, talán még az a magyar belpolitika is másként nézne ki - más problémákkal, más megvilágításban, más helyzetben. Nem kéne joggal haragudnunk a világra, talán kevesebb lenne a sérelem.

De ehelyett itt van ez a furcsa kisebbségi lét, meg június negyedike, mikor a határon túli közösségekre kéne gondolni (amúgy is mindig arra gondolok). Esetleg valahogy formába önteni, mégis mit jelenthet a nemzeti összetartozás úgy igazából. Nekem egyszerű: a nyelvet, a közösséget, azt, hogy van egy közös kulturális alap, ami határokon átível. Ami Magyarországon egyébként adott, de úgyse értékeli szívből szinte senki.