Kié lesz az ország?

„Soha nem voltam híve az ország túlságos kitárulkozásának, egyetértettem John Maynard Keynessel, aki a múlt század nagy gazdasági válsága után kifejtette azt a véleményét, hogy minden országnak alapvetően meg kell termelnie azt, amire szüksége van, és csak azt szerezze be nemzetközi kereskedelem útján, amit saját maga nem vagy csak túlságosan nagy ráfordításokkal tud megtermelni. »Lehet, pénzügyi számítások előnyösnek mutatják, hogy megtakarításaimat a világ azon tájain fektessem be, ahol a legmagasabb a tőkemegtérülés vagy a kamat. De egyre több tapasztalat utal arra, hogy a tulajdonos és a működési terület közötti távolság rosszat tesz az emberek közötti kapcsolatokban, valószínű, vagy inkább bizonyos, hogy hosszú távon feszültségekhez és ellenségeskedéshez vezet, ami érvényteleníti a pénzügyi számításokat. Ennek következtében azokkal szimpatizálok, akik inkább minimalizálni, mintsem maximalizálni akarják a nemzetek közötti összefonódást. Az eszmék, a tudomány, a vendégszeretet, az utazás – ezek azok, amelyek természetüknél fogva nemzetköziek. De a javak készüljenek helyben, amikor csak az racionálisan lehetséges, és mindenekelőtt a hitelezés maradjon nemzeti keretek között. Ennek ellenére azt mondom, hogy akik arra szánják el magukat, hogy a meglévő összefonódásokat szétbontsák, azoknak lassan és óvatosan kell eljárniuk. Az átalakítás nem történhet a gyökerek feltépésével, hanem úgy, hogy egy növény fejlődésének lassan új irányt szabnak« – írta Keynes, és bizony a nyolcvanvalahány évvel ezelőtti figyelmeztetés teljes mértékben érvényes ma is.

Keynes a National Self-Suffiency (Nemzeti önellátás) című és a The Yale Review 1933. évi negyedik számában megjelent cikkében azt is felveti, hogy a liberális piacgazdaság híveit meggyőzni nem lehet, tehát a változáshoz le kell győzni őket, mint ahogy a harmincas években ez a világ számos országában meg is történt, gondoljunk csak az amerikai New Dealre.

A magyar rendszerváltás kitűnő példája Keynes igazságának. A neo­liberalizmus lázában végrehajtott folyamat nemcsak százéves iparágakat rombolt le, de a mögöttük lévő ipari kutatási hátteret is. Amit ma a magyar gazdaság növekedésének látunk, az döntő mértékben a Magyarországra betelepedett külföldi vállalatok exportteljesítménye, a belföldi ipar állapotát jelző mutató, az ipar belföldi értékesítése ma is csaknem harminc százalékkal az 1989-es szint alatt van (ahová a rendszerváltás során 1991-re visszaesett), míg a külföldi vállalatokra épülő export majdnem a tízszeresére növekedett.

Mindez azt jelenti, hogy hazánk rendkívüli mértékben kitett a multinacionális cégek általunk nem kontrollálható üzletpolitikájának. Ezen a helyzeten az ország szuverenitása és gazdasági biztonsága érdekében mindenképpen változtatni kell, ugyanakkor a szokványos közgazdasági kalkulációk szerint ez lehetetlen, mivel az uniós szabályok nem engedik, hogy piacainkat védjük, vállalatainkat sem támogathatjuk. Holott valamennyi mai fejlett ország gazdaságfejlődésének korai szakaszában ezt tette. A legnagyobb innováció lenne megoldást találni az uniós kényszerzubbonyban erre a problémára.

Keynes, aki azt írja magáról, hogy »ahogy a legtöbb angol embert, engem is úgy neveltek, hogy tiszteljem a szabad kereskedelmet, nemcsak mint egy gazdasági doktrínát, amelyben egy racionális és művelt ember nem kételkedhet, hanem szinte úgy, mint egy erkölcsi törvényt«, megindokolja, miért tért el az Angliának oly sok hasznot hozó elvektől és felveti, választási lehetőség van a profitmaximálás racionalitása és a társadalmi racionalitás között.

Nekünk (és más uniós országoknak) is választási lehetőségünk van például abban, milyen mértékben hozzuk be az olcsó kínai könnyűipari termékeket, és milyen mértékben adunk lehetőséget a hazai könnyűiparnak, hogy azoknak a hátrányos helyzetű rétegeknek adjon munkát, melyek szükségképpen csak alacsonyabb kvalifikációt igénylő munkahelyeken foglalkoztathatók. Ami a piacgazdasági logika szerint ésszerűnek látszik, lerombolhatja a társadalmat. Példákért nem kell messzire menni, a hazai, már-már integrálódni látszó cigányság számára is hatalmas, máig ható traumát jelentett, hogy a neoliberális rendszerváltás elsősorban azokat a munkahelyeket szüntette meg máról holnapra, ahol ők dolgoztak.

De van más is. Amióta a világ világ, a szabad piac mindig a vagyonok szélsőséges felhalmozódásához, a másik oldalon pedig elszegényedéshez vezetett. A felhalmozódott adósságok elengedéséről egy több mint négyezer éves agyagtábla tudósít bennünket (a mezopotámiai Lagasban történt, Kr. e. 2300 táján). Napjainkra a multinacionális cégek vagyona oly mértékben felhalmozódott, hogy számos cég nagyobb gazdasági erővel rendelkezik, mint egy közepes méretű ország. Ez a gazdasági hatalom természetszerűleg összefonódik a politikával, pontosabban a saját érdekében befolyásolja azt. Soros György tevékenysége csak a jéghegy csúcsa, Brüsszelben mintegy tizenötezer lobbista tevékenykedik, bizonyára nem hiába fizetik őket.

És akkor még nem beszéltünk a demográfiai helyzetről és a bevándorlásról, amelynek hosszú távú lefolyása alapvetően fogja befolyásolni jövőnket. Hosszú távon egyértelmű érdekünk lenne, ha a közép-európai régióval együtt kilépnénk az unióból, és önálló entitásként a saját érdekeinknek megfelelően alakítanánk sorsunkat. Sajnos azonban minden hosszú távon ható cselekedetet rövid távon kell végrehajtani, s a példák azt mutatják, hogy ez egyáltalán nem könnyű. A görögök kormányra juttattak egy olyan pártot, amelynek vezetői világosan látták, hogy Görögország hosszú távú érdeke az euró­zóna elhagyása, mégsem tudták a kilépést végrehajtani. Olaszország új kormányának is ez a nézőpontja, de kérdés, hogy bármit is képes lesz e tekintetben tenni. Nagy Britannia az unióból való kilépés mellett döntött, ám hatalmas erők követelnek újabb népszavazást, és az EU vezetése mindent megtesz, hogy a kilépést (az esetleg ezen gondolkodók elriasztása érdekében) minél nehezebbé tegye.”