Kurucok: az elfelejtett magyar libertárius hagyomány

Az elmúlt hónapban a Mandineren a kuruc-labanc kérdésről lezajlott vita, és egyben a jelenkori magyar közgondolkodás jellegzetessége, hogy ennek alapvetően csak a történelemszemléleti és identitáspolitikai vonatkozásaival foglalkozik, holott ennél szélesebb kérdéskörről van szó.

Ha a kuruc-labanc ellentét kérdésének vizsgálatát a nemzeti öndefiníció történelmére szorítjuk, akkor a kérdéskör meghatározó aspektusait felejtjük ki a diskurzusból, mégpedig a kuruc-labanc ellentét társadalomszemléleti, társadalomszervezési, államszervezési aspektusait, amelyek a mindennapi élet szempontjából még akár fontosabb gyakorlati tanulságokkal is bírhatnak, mint az identitáspolitikai aspektus.

Sok érv hozható fel amellett, hogy a kuruc szellemiség ma meglepő módon nem konzervatív, hanem egy sajátos, a jelenkori magyar politikai és ideológiai koordinátarendszerben szinte elhelyezhetetlen nemzeti liberális attitűdöket hordozott.

Ilyen szempontból

a rendi szabadságjogok képviseletét jelentette. Rákóczi és követői a lengyel „nemesi köztársaságot” tartották mintaképnek. Amely, bár ma elsősorban a működésképtelenség szinonimájaként ismert, ne feledjük, abból a kor viszonyaihoz képest demokratikus felfogásból jött, miszerint a szuverenitás nem az uralkodó, hanem a népesség politikai jogokkal rendelkező tagjainak összessége képviseli. Ráadásul ennek bázisát a vármegyék politikai jogosultságai jelentették, vagyis az irányzat egyúttal a helyi önkormányzatiság, a lokalizmus, decentralizált közigazgatás előfutára is volt, ráadásul a vallásszabadság képviselete is központi szerepet játszott benne. Vagyis ezekből a gyökerekből bizony egy libertárius attitűd következne, míg az etatista konzervativizmus sokkal inkább a labanc abszolutizmussal áll logikai kapcsolatban..

Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a kuruc szellemiség Habsburg-ellenes, de nem nyugat-ellenes volt, alapvetően a német nyelvterülettől nyugatra fekvő civilizációs központok felé orientálódott. Képviselői Hollandia protestáns egyetemein tanultak, a 18. században nem egyszer Franciaországtól reméltek támogatást, Angliától közvetítői szerepet vártak, később Kossuth az USA-ban turznézott, a törökhöz pedig ezek az irányzatok jellemzően csak jobb híján akkor fordultak, ha az előbbi próbálkozásaik kudarcot vallottak. Ebből a jelenlegi világpolitikai helyzetben egyfelől logikusan levezethető az EU-szkeptikus álláspont, ugyanakkor viszont

hasonló ahhoz, amit ma Lengyelország képvisel.

A kuruc szellemiség tehát ma egy erősen decentralizált közigazgatást, rendkívül erős önkormányzatiságot, erőteljesen libertárius, individualista társadalom- és gazdaságpolitikát jelentene, külpolitikailag pedig EU-szkeptikus, de atlantista, angolszász orientációt.

Ez az áttekintés még inkább rávilágít arra, hogy a magyar identitásnak mindkét eszmeiség egyenrangú összetevője: a vallásilag túlnyomóan katolikus kulturálisan németorientált, etatista konzervatív „labanc” szellemiség éppúgy, mint az erős protestáns vonulatot magába foglaló, a német nyelvterülettől nyugatra tekintő, libertárius nemzeti liberális kuruc szellemiség. Ilyen szempontból nyilvánvalóan mindkét szemléletnek megvan a maga létjogosultsága, a labanc szellemiségre visszavezethető centralizált közigazgatás és etatizmus és a kuruc szellemiségre visszavezethető lokalizmus és libertarianizmus.

Azonban társadalompolitikai szempontból a jelenkori magyar politikai spektrum gyakorlatilag teljes egésze labanc, hiszen gyakorlatilag az összes párt az erőteljes etatizmus, és a centralizált közigazgatás híve, a jobbszéltől a középen át a balszélig bezárólag, eltérések csupán abban vannak, hogy ezt a paternalista államot melyik párt milyen célok képviseletére kívánja használni.

A központi hatalommal szemben ellensúlyt képviselő önkormányzatiság erősítése, az ellenállási jog eszméje, az önálló kisegzisztenciák, kis- és középvállalkozók tevékenységét béklyózó bürokratikus szabályok és adók drasztikus lazítása ma gyakorlatilag egyetlen politikai erő programjában sem foglal el központi helyet, és külvilághoz való viszonyulást illetően is a rendszerváltás óta eltelt évtizedekben gyakorlatilag minden politikai erő számára a német nyelvterület jelentette a fő civilizációs orientációs pontot. Ilyen értelemben

Ha megpróbáljuk a mai magyar társadalmat történelmi előképeivel összekötni, akkor arra a szomorú konklúzióra juthatunk, hogy a 20. század szörnyűbbnél szörnyűbb traumái után az 1989-re kifejlődött és azóta megszilárdult jelenkori magyar állampolgári ethosz leginkább 10 millió jobbágy társadalmára emlékeztet. Ezzel szemben a kuruc szellemiségből az előbbi hasonlatot folytatva sokkal inkább egy 10 millió öntudatos köznemes társadalmára emlékeztető állampolgári ethosz következne. Olyasmi, ami nyugati párhuzamok közül paradox módon leginkább talán az amerikai republikánus szavazótábor gerincét alkotó, otthonukat és jogaikat bárkivel, akár az állammal szemben is, akár fegyverrel is védeni hajlandó, gazdaságilag saját lábukon megálló, az államtól segítséget nem váró, de az állami beleszólást és adóztatást is elutasító redneckek állnak legközelebb

Érdekes kérdés, hogy talán a határon túli magyarok ügyét is hatékonyabban tudná képviselni egy ilyen fajta „kuruc” nemzeri liberalizmus, mint a klasszikus „labanc” konzervativizmus; hiszen a román/szlovák/szerb állam túlhatalmával szembeni fellépést következetesebben képviselhetne egy olyan eszmeiség, amely a határokon belüli is az önkormányzatiság, lokalizmus, decentralizáció és libertarianizmus mellett száll síkra.

Kérdés persze, mikkor, hogyan és miért veszett ki a magyar közéletből a kuruc szellemiségnek ez az eredeti, libertárius-lokalista karaktere. Magyarország 20. századi történetét szemlélve ez nem is meglepő, hiszen Bibó István nem véletlenül nevezte az erősen centralizált, etatista Horthy-rendszert Habsburgok nélküli Habsburg-restaurációnak, utána pedig a Kádár-rendszer ha lehet, még inkább

Azonban a folyamat már jóval korábban megindult. Magában a kuruc irányzatban az első fő önellentmondást az jelentette, hogy 1848-ra átvették a francia forradalom eszmeiségének azt a magyar viszonyok között jó eséllyel merőben téves, és objektíve is erősen megkérdőjelezhető elképzelését, miszerint a modern, polgári állam ismérve a centralizált, egységesített közigazgatás, és a korábbi erős területi önkormányzatok akár demokratizált formában történő fenntartása is feudális csökevények továbbélése volna.

Ennek megfelelően az 1848-as, majd 1870-es közigazgatási reformok jelentős mértékben korlátozták a vármegyék önkormányzati jogosultságait. Itt persze a vármegyei közigazgatás feudális jellegének felszámolása jogos volt, azonban erősen megkérdőjelezhető, hogy ennek valóban szükséges velejárója volt-e a megyéknek a központi államhatalommal szembeni önkormányzati jogait korlátozni is. Utána 1865-ben az Erdéllyel kötött unió Erdély tartományi autonómiájának teljes felszámolásával is járt, ahol is szintén felmerül a kérdés, hogy ez valóban szükségszerű velejárója kellett-e, hogy legyen az uniónak? A katonai határőrvidék civil közigazgatás alá helyezése és Bécs hatalma alól való kivonása vitán felül szükséges volt, azonban itt is kérdés, hogy ebből valóban szükségszerűen és logikusan következett-e 1872-73-ban az érintett országrészek területi különállásának felszámolása is? A folyamatot a vármegyerendszer 1876-77-es egységesítése tetőzte be, amely felszámolta a hajdú, jász, kun, székely és szász autonómiákat, és a törvényhatósági jogú városok számát is 72-ről 25-re csökkentette.

Ezekkel a lépésekkel azonban paradox módon a Habsburg-abszolutizmus korábbi céljait valósította meg, túlnyomórészt a központi államhatalom olyan ellensúlyait számolva fel, olyan mértékű centralizációt hajtva végre, amivel előtte Bécs évszázadokig hiába próbálkozott, és amire II. József is elismerősen bólintott volna.

A kuruc libertárius eszmeiség végső feladását pedig a nemzetiségi kérdés kiéleződésével előállt dilemma hozta el, ahol is a libertárius elvek érvényesítése a nemzetiségek térnyerésével fenyegetett, így végül a ’48-as irányzat fokozatosan feladta korábbi társadalompolitikai elveit, és kizárólag a Béccsel szembeni közjogi küzdelemre korlátozva identitását, mindent egy lapra tett fel, ebben a játszmában viszont az 1905-1906-os politikai válsággal megsemmisítő vereséget szenvedett. Ezután a 20. század pedig (néhány kisgazda próbálkozástól eltekintve) a nyomait is eltörölte.

Ilyen szempontból

hiszen a két irányzat mögött merőben eltérő társadalmi hátországok álltak, amelyek között nem vagy alig állt fenn eszmetörténeti leszármazási kapcsolat (egyik mögött a vidéki nacionalista agrárius köznemesség, másik mögött a budapesti kozmopolita ipar polgárság).

Ha a kuruc-reformkori, ’48-as nemzeti liberalizmus valódi örököseit keressük, akkor a 20. század első felében ennek a központi államhatalommal szembeni bizalmatlanságát, agrárius kötődését, az önálló kisegzisztenciák individualizmusát, a protestantizmus erős befolyását sokkal inkább az FKgP-nél találjuk meg. A rendszerváltás után azonban az újraalakított FKgP már nem vagy alig képviselte ezeket az értékeket, más párt pedig kevéssé vállalta fel azokat.

A kategorizálás körül mutatkozó zavar annak a hiábavaló törekvésnek az eredménye, amely

Holott általános jelenség, hogy a periféria és félperiféria országaiban nem egyszer sajátos politikai és ideológiai kategóriák, pártrendszerek alakulnak ki. Ennek talán a tárgyalt jelenséghez legközelebb álló példái az ír és a finn pártrendszer, amelyekben amellett, hogy maguk e rendszerek nem értelmezhetőek a klasszikus jobb-bal felfogásban, főszereplőként foglal helyet egy-egy, a kuruc szellemiségre kísértetiesen hasonló agrárius nemzeti liberális párt.

Az ír pártrendszer két pólusát a Fianna Fáil és a Fine Gael jelentik, amelyek közül a Fine Gael klasszikus kereszténydemokrata párt, amely gyökereit tekintve az 1919-21-es ír függetlenségi háború erőinek a britekkel szemben több kompromisszumkészséget mutató szárnyából ered, és fölrdajzilag az ország azon Dublin-környéki, keleti részéhez kötődik, ahol a katolikus lakosság jelentős részben középkori angol telepesektől származik, és már évszázadok óta angol nyelvű („The Pale”); míg a Fianna Fáil sajátos liberálnacionalista politikai tradíciót képvisel, a függetlenségi háború erőinek legkérlelhetetlenebb szárnyából ered, földrajzilag pedig az ország azon nyugati és délnyugati feléhez kötődik, ahol a legtisztább formában érvényesült a kelta demográfiai kontinuitás, és egészen a 19. század végéig az ír nyelv volt a falusi tömegek nyelve.

A finn példa még összetettebb, mert itt Európában ritka módon hárompólusú pártrendszer alakult ki. Ennek egyik pólusa, a szociáldemokrata párt belesimul a nagyvilág trendjeibe, így nem igényel különösebb ismertetőt.

A további két pólus egyike a Nemzeti Koalíció, klasszikus jobbközép konzervatív párt, a másik pedig a Centrumnak nevezett, agrárius, lokalista nemzeti liberális párt.

Míg a Nemzeti Koalíció az össz-skandináv kultúrkörhöz és a svéd ajkú történelmi arisztokráciához ezer szállal kötődő déli partvidék pártja, addig a Centrum az ország elzártabb, belső területei kiterjedt, vad sarkvidéki erdőségeinek finn szabadparasztsága adta a hátterét, ahol sokkal erősebb az ősi finnugor tradíciók öröksége, a bizalmatlanság a svéd ajkú arisztokráciával és Helsinkivel, valamint „a Déllel” szemben, és ennek megfelelően társadalmilag mára a farmerek, önkormányzati jogaikat gondosan őrző kisvárosi kispolgárok, saját lábukon megálló kis- és középvállalkozók pártjává vált.

A két történetnek a magyar kuruc tradíciókkal való párhuzamait demonstrálja, hogy ahogyan egy, a kuruc szellemiséget képviselő magyar párt elég nehezen volna elhelyezhető a mai európai pártcsaládok között, úgy az ír Fianna Fáil, és a finn Centrum esetében is újra és újra zavarba ejtő helyzeteket eredményez besorolhatatlanságuk. Elvileg mindketten az Európa Parlament liberális frakciójának tagjai, azonban gyakori, hogy nacionalistább álláspontot képviselnek a Néppártban ülő konzervatív partnereiknél, a Fine Gaelnél, illetve a Nemzeti Koalíciónál, sőt, újabban a melegházasság finnországi, és az abortusz írországi vitájában olykor még társadalmi kérdésekben is konzervatívabban nyilvánulnak meg azoknál.

Ha a magyar pártrendszer 1945-47 közti alakulását figyeljük, valószínűnek tűnik, hogy ha nem történik meg a kommunista hatalomátvétel, akkor itt is ehhez hasonló hárompólusú struktúra alakul ki, hiszen a marxista pártok, az MSZDP és az MKP együttesen is mindössze a szavazatok 34%-át kapták 1945-ben, míg a politikai spektrum jobboldalán hamarosan széttartó tendenciák jelentkeztek a „labanc”, klasszikus kereszténydemokráciát képviselő Barankovics-féle DNP, és a „kuruc” FKgP közt, de aztán ezeket a kérdéseket aktualitáson kívül helyezte a kommunista hatalomátvétel.

Kérdés persze, hogy milyen tanulságai lehetnek mindennek a mai magyar közéletre nézve. Az egyik talán az lehet, hogy bár identitás szempontból a kuruc örökség dominál, addig mindennapjainkat meghatározó és a gyakorlatilag

A másik ugyanakkor az, hogy az eredeti kuruc szellemiség révén a magyar identitás jelentős lokalista, libertárius, individualista tradíciókkal is rendelkezik, amelyek jelenleg kihasználatlan potenciálként vannak jelen.

***

A Mandineren kuruc-labanc témában megjelent eddigi vitacikkek:

Paár Ádám: Kurucok és labancok: a valóság a legendák mögött

Máthé Áron: Egy kuruc országban mi a szerepük a labancoknak?

Paár Ádám: Kurucok és labancok – válasz Máthé Áronnak

Trombitás Kristóf: Van világ a kuruckodáson túl is

Paár Ádám: Kuruc-labanc ellentétről – még egyszer

Máthé Áron: Kurucok, labancok – válasz Trombitás Kristófnak

Tarján M. Tamás: A nemzettudat csonkításának veszélyéről

Czopf Áron: Kuruc és labanc – a két testvér