„Ma úgy néz ki, Trianonnak inkább az emléke nem örök, még a jobboldalon sem.
Trianon mára giccsé vált, olyasfajta módon, ahogy a színleg feldolgozott tragédiák kanonizálódnak. Beszélünk róla, pro és kontra érveket hozunk fel elkerülhetőségéről, illetve elkerülhetetlenségéről, musicaleket nézünk róla, színes pólókat veszünk fel emlékezve rá. A kétezres évek elejétől kezdődően – és ez alapvetően a polgári körös rendezvények fellendüléséhez köthető, ahol sokan láttak üzleti lehetőséget abban, hogy a kommunizmus alatt elfojtott nemzeti érzelmekre apellálva üzleteljenek, »Magyar vagyok, nem turista«- pólóktól kezdve Wass Alberten át a nagy-magyarországos autómatricáig – Trianon inkább már csak úgy él az emberek emlékezetében, mint egy távoli, soha nem ismert rokon halála.
Ezeket a sorokat nem egy balliberális szerző írta egy balliberális lapban, hanem Trombitás Kristóf Keresztély, jobboldali, „Fidesz-közeli” publicista a Mandineren.
Az ifjú szerző a divatossá váló Habsburg-revizionizmus szellemében Kossuthot, illetve a szabadságharcot teszi felelőssé Trianonért: »A Kossuth-féle függetlenségi idea és nemzetállami elképzelés világos felkérés volt az ország nemzetiségeihez. Felnyitotta a szemüket. Ja, hogy ezt így is lehet? A magyarok azt követelik, hogy saját maguk döntsenek a sorsukról, saját szabályrendszerrel, saját közegükben? Rendben, remek felvetés, mi is ezt akarjuk!«
A cikk tulajdonképp olyasmit állít, ami egy baloldali vagy liberális publicista részéről minimum nemzetárulás és »antimagyarizmus« lenne:a nemzetállami elgondolás, a nacionalizmus egyenesen vezetett Trianonhoz.Két út állt előttünk: betagozódás a birodalomba vagy Trianon.Független nemzetállam épp Trianonnal lettünk, ami igazi tragédiája a Monarchiának, ennek a nagyszerű soknemzetiségű képződménynek a megszűnte.
Trombitás értelmesnek és logikusnak tűnő gondolatmenete persze alapjaiban problémás. A nacionalizmus, a nemzetállami egység eszméje egész Európát áthatotta. A francia nacionalizmus, a német és az olasz egység nem Kossuth találmánya volt, és a csehszlovakizmus is megjelent már a reformkor idején, a román törekvések pedig már a 18 század végén.
Kossuth egy kornak volt a tipikus gyermeke, a Monarchia pedig hosszabb távon törvényszerűen volt bukásra ítélve, minek révén akkor is létrejött volna az egységes román és egy északi és déli szláv állam, ha mi lettünk volna Európa egyetlen Habsburg-hű szupranacionalista nemzete, eltérően az összes többitől, az osztrákokat is ideértve. Arról nem is szólva, hogya szabadságharc idején a nemzetiségek még csak autonómiát akartak és nem az álnok Kossuth példáját követve függetlenséget.
Mellesleg van olyan felfogás is, miszerint, ha a nemzet megmarad a kossuthi úton és nem a Monarchia korhadt bárkájához láncolja magát a kiegyezés rövidtávú hasznáért, akkor tán másképp alakul minden. (Ami persze ugyanolyan történetietlen spekuláció.) (...)