Meg kell húzni a határvonalat!

„A választás utáni első nagy ellenzéki tüntetés eufóriájától és talán bizakodó hangulatától eljutottunk odáig, hogy ebből elég volt, ez így nagyon nem jó, és az események ebben a formájukban már nem szolgálják az ellenzék megújulásának a lehetőségét. Május 8-án, egy hónappal a választás után a Kossuth téren ötlettelenséggel, céltalansággal és bizonyos esetekben megbotránkoztató cselekményekkel lehetett szembesülni.

Világosan le kell szögezni. Az ellenzékiség nem jelentheti a vörös, vagy éppen a kommunista forradalmár, Che Guevara képmását ábrázoló lobogók lengetését, mint ahogy egy keresztény, jobboldali embernek nem férhet bele az sem, hogy a parlamentből távozó egyházi vezetőket, vagy diplomatákat inzultáljanak, illetve köpdössenek le. Erre egyféleképpen lehet válaszolni: a lehető leghatározottabban elítélni és elhatárolódni.

Az ilyen tettek semmilyen módon nem lehetnek magvai az ellenzék újjászületésének. Ugyanakkor céltalan frusztrációt jeleznek, ami abból fakad, hogy az ellenzéki megmozdulások képtelenek irányt mutatni és keretet adni a kormányellenes hangulatnak. Pedig igény lenne rá. Ezt az első több mint százezres tüntetés is megmutatta. Tömegbázis egyértelműen létezik az ellenzéki oldal számára.

De ki, vagy mi az ellenzék? Ki, vagy mi tudja összefogni?

A megmozdulásokon résztvevők fogyatkozó létszáma is mutatja, hogy a színpadra állított szónok-mozgalmárok aligha lesznek bárminek is a motorja. Egész egyszerűen azért, mert mondandójuk kimerül abban, hogy rossz a kormány, cselekedni kell, össze kell fogni. De nincs semmilyen formai elképzelés a kijelentések mögött, nincsenek úgynevezett levert értékrendi cölöpök, és a tüntetések kezdenek egy zsugorodó, szétszórt indulatközösséggé torzulni. A szónokok szerepe a jelen helyzetben így csak zizegő háttérzaj.”