Az ilyen ügyek pontosan arra jók, hogy a média a közösség ügyei helyett valami más tartalommal töltse fel a szabadidőnket, és ezáltal még tovább távolítson minket a valódi problémáktól.
„Indulhatna azzal ez a bejegyzés, hogy a hülye idióták, akik a szurikáta halálát fontosabbnak tartják, mint a szegénységet, a családon belüli erőszakot, vagy a munkahelyi baleseteket.
De érdemes a fejünkbe vésni, hogy amikor a gyűlölködő kommenteket látjuk, és az észvesztő eltolódást egy állat iránti szolidaritás, és az embertársaink közötti szolidaritás között, akkor valójában rossz társadalmi struktúrák közt vergődő embertömegeket látunk. Sőt, saját magunk is ezekbe a struktúrákba vagyunk belefeszülve, a közösség tagjaként, hírfogyasztóként és újságszerkesztőként is.
A szurikáta esetének médiareprezentációja például kőegyszerűségű. A bűntelen cuki állat, akit egyes médiatermékek az eset kapcsán emberi tulajdonságokkal ruháztak fel (párja van, árvákat hagy maga után), akivel szemben az arctalan gonosz gyerek áll, akit ismerünk a buszról, a játszótérről. Nem tudunk róla semmit, és pontosan ezért tudunk róla mindent, hiszen ismerjük ezt a neveletlen fajtát.
Na meg a tehetetlen vergődés, amiben azt látjuk, a bűnösök sose lakolnak meg, nincs következménye a gonosztetteknek. Az ebből adódó dühöt pedig egy gyenge, de arctalan gyerekkel szemben lehet a legjobban kiadni magunkból, hiszen látszólag nincs kockázat. Kiváló levezetése mindenfajta frusztrációnak.
Csakhogy ez egy mese. Mese a jóról és a gonoszról, ami úgy engedi ki a társadalom energiáit, hogy a történetnek látszólag semmi köze nincs a társadalmi problémákhoz. Nem lesz benne semmi tanulság, nincs is köze a valóságos életünkhöz.
Így az ilyen ügyek pontosan arra jók, hogy a média a közösség ügyei helyett valami más tartalommal töltse fel a szabadidőnket, és ezáltal még tovább távolítson minket a valódi problémáktól. És pontosan ezen a ponton jön be a felelősség kérdése. Nem kéne inkább a kilakoltatottakkal, a családon belüli erőszak áldozataival, a dolgozók tömegeinek problémáival foglalkozni?
Tegnapi hír, hogy egy dolgozó egy építkezésen 6 emeletet zuhant, mivel nem kapott védőfelszerelést. Pedig még kért is. A munkáltató pedig nem bocsánatot kért, nem azt mondta, hogy elbaszta, hogy nem volt védőfelszerelés, hanem azzal védekezett a tárgyaláson, hogy a lezuhanó munkás biztos öngyilkos akart lenni.
Létezik-e ennél pofátlanabb érvelés? Lehet-e ennél durvábban megsérteni mindazt, amit társadalmi együttműködésről, együttélésről gondolunk? A nagy lapok mégsem foglalkoztak nagyon az esettel. Ha igen, akkor csak mellékesen.
Szolidaritás mindig van. Az ember szeret jó lenni, és ez leginkább abban nyilvánul meg, hogy az elesetteket segíti, az áldozatok felé mutat részvétet. A médiának, a politikának, az értelmiségnek, és végső soron mindnyájunknak azonban felelőssége van abban, hogy ez a szolidaritás miben és hogyan nyilvánul meg.”
Magyar Péter a korábbi baloldali elit által használt kommunikációs stílusra állt át, vélhetően azt remélve, hogy ez majd kihúzza a pártot a gödörből. Ez azonban egy kétélű fegyver.
Még a végén árnyalódna a „mindenki azt mérte, hogy” közhangulat.
1969-ben megkérdezték egy Vietnámban szolgáló amerikai katonától, hogy mit üzen az ötven évvel később élő amerikaiaknak.
Hogy kik? Hát a Z-generáció. Azok, akik eltörölnék a múltunkat, a hagyományainkat, a történelmünket, az irodalmunkat, eltörölnének mindent.
Az sem derült ki, hogy a visszaküldöttek között mennyi az „anyázás”? Vagy mennyi a pornograf rajzokkal díszített?
A fitneszguru nem ért egyet a Tisza által tervezett SZJA-emeléssel.
Az ETO és a Ferencváros is posztolt.
Kigyulladt egy gépkocsi Sydneyben, a tetején a hanukát ünneplő transzparenssel.
