„A népiek ezért fordultak a parasztság felé, amelyben a magyarság tartalékát látták meg, azt remélve, hogy abból új nemzeti vezetőréteg emelhető ki. Ez a gondolat azonban utópikusnak bizonyult. Két okból is.
Elsőként a népi mozgalom jócskán túlbecsülte a magyar parasztságban rejlő nemzetmentő lehetőségeket. A főképp írók és költők által dominált mozgalom – úgy tűnik – saját szakmai ártalmának lett áldozata: idealizálta a valóságot.
A paraszti kultúrától várni a magas kultúra meggyógyítását, a nemzeti érzés megőrzését felettébb naiv elképzelés volt, hiszen a parasztság nem megőrizni akarta saját kereteit, hanem éppen abból kitörni, megszabadulni. Vagyis olyanoktól vártak konzerválást, akikben forradalmi erők érlelődtek. (...)
Másrészt a népi mozgalom értelmiségi vezetői figyelmen kívül hagyták azt a tradicionális igazságot, hogy alacsonyabból magasabb rendű nem származhat, csak fordítva. Vagyis a parasztságtól várni, hogy valami magánál magasabb közösségi keretet, egy egész nemzetet egyfajta evolúciós erővel újrateremtsen, mindez megszületésének pillanatában kudarcra ítélt gondolat volt.”