Csalódottak a nyugat-európai szírek, hogy haza kell menniük
Érzéketlen dolog lenne visszaküldeni őket Szíriába, aggódik a Politico, amely szerint már megint a „szélsőjobboldal” lát lehetőséget a helyzetben.
Az országot elözönlötték a küldetéstudattól sugárzó arcú plebejusok, akik hatalmukat kizárólagosnak tartják.
„Azt az ellentmondást szintén nehéz könnyedén átugranom, hogy mennyi hisztériát pakol a hatalom az ország lakosságára a lehetséges muszlim invázió ürügyén, miközben meglehetősen kétes hírű arabokat fogadunk be, komoly üzleteket hozunk tető alá velük, valamint maffiagyanús ukránoknak adunk állampolgárságot. Nyilván az előbbiek közül is sokan ragaszkodnak vallási előírásaikhoz, kultúrájukhoz, ne adj’ isten, mindkét csoportban akadnak olyanok, akiknek pénzmozgásai rejtélyesek – a minősíthetetlen, ámde sikeres idegenellenes kampány viszont bizonyára nem róluk szólt: nekik örüljek. Nehéz mindezt elrendezni az átlagpolgár agyában, de máris érkezik az újabb hír: idén hazánk minden korábbinál több menekültnek adott oltalmazói státust. Magyarán kormányzatunk a színfalak mögött mégis felelősen szűr, úgy szelektál, ahogyan azt uniós barátaink szeretnék, de közben bennem csak a pánikgombot csavargatja, sztereotípiákra építve, rémtörténeteket tálalva tudatosan szikráztat fel minden általánosító előítéletet, hogy végül megkönnyebbülten a karjaiba vessem magam: ő az, aki megvédi tőlük a kultúrámat, a családomat, az egészségemet. És amikor rémülten burkának nézek egy divatos fejkendőt vagy migránsnak egy falumba tévedőt – élesebb helyzeteket nem említve –, leteremtenek, mert nem tudok disztingválni. Majd vált, és minden másként gondolkodót, ellene tüntetőt a Soros-karámba szorít, legszívesebben ütném-vágnám őket, ha nem lennének annyian. Valakik itt sandán röhögnek rajtam.
Az országot mára elözönlötték a küldetéstudattól sugárzó arcú plebejusok, akik hatalmukat kizárólagosnak tartják, a közéletet saját közéletükre szűkítik, vitairatok helyett listákat gyártanak. Akikről minduntalan kiderül, hogy nekik igazán az úri allűrök imponálnak, azokat akarják utánozni. Van, aki lazán, akad, aki erőltetetten – de mindannyian messze az arisztokrácia »diszkrét bájától«. Ők inkább Móricz Zsigmond alakjai, akik rongyrázók és képmutatók, de ne tévedjünk: számukra a színlelés a valóság illúziója. Azt hiszik, hogy igen, már ott vannak, benne vannak, kitanulták, értik a csíziót. Megszokták, DNS-tartozékuk, hogy más a szó, más a tett. És – emelik fel mutatóujjukat – erre kaptak ismét kétharmados felhatalmazást. Megleckéztetik, akik nem hittek bennük, számukra mindössze ennyi a lecke. Elmúlt a veszélyérzetük, mi pedig felhőtlenül retteghetünk tovább a bevándorlók áradatától.”