A monarchia olyan kormányzati forma, amelyben a nemzedékek érdekeit szem előtt tartó örökletes hatalomgyakorlás és a hagyomány bölcsessége éppúgy jelen van, mint a demokratikus verseny.
„Ki nem szarja le, hogy fiú vagy lány? Miért kell ezeket sztárolni? Leszarom az összes királyokat!” – írta valaki minap a közösségi médiában, miután hírét vette, hogy Katalin brit hercegnő világra hozta harmadik gyermekét.
Ez a vélemény
Amikor világra jön egy királyi herceg vagy hercegnő, óhatatlan késztetést éreznek arra, hogy felmondják a szekularizált köztársaságok közhelyes hitvallását, kezdve azzal, hogy „Miért kéne tisztelnem valakit csak azért, mert címeres pólyába született?”, folytatva az uralkodócsaládok állítólagos pazarló életmódjával és azzal, milyen „sokba kerülnek” a királyi házak.
A monarchia megátalkodott ellenségei mindig fondorlatos önkénnyel szemezgetnek olyan történelmi példákból, amelyek a múltban bemocskolták az örökletes egyeduralom becsületét, holott az olyan szolgalelkű és választott tisztségükből szégyenteljesen távozó államfők, akik nem Isten kegyelméből uralkodnak, és az őket pajzsra emelő oligarchia pártérdekeit végletekig érvényesítve töltik ki hivatali idejüket, valahogy soha nem képezik olyan szigorú erkölcsi ítéletek tárgyát, mint a királyok, a királynők és a dinasztiák.
Ugyan miért lenne „boldogabb” bármely állam egy választott köztársasági elnökkel, mint egy olyan egyeduralkodóval, aki nem is viselhetné a koronát másképpen, csakis úgy, hogy felülemelkedik a pártérdekeken; akinek úgyszólván Isten előtti felelősségéből következik, hogy a korona és a törvények tekintélye által megkövetelt méltósággal képviselje országát a külhatalmak előtt; akinek „hivatali kötelessége”, hogy erkölcsi feddhetetlenségével példát mutasson, és élénk érdeklődést tanúsítson országa társadalmi, kulturális, gazdasági és – amennyire az íratlan vagy írott alkotmány keretei megszabják – politikai ügyei iránt?
A „plebejus” hitvallású republikánusok soha nem felejtik el a monarchisták orra alá dörgölni, hogy a monarchia „sok pénzbe kerül”, ám eközben fel sem merül bennük, hogy mennyi közpénzt emészt fel a demokratikus politika napi működése (és mekkora anyagi áldozatot követelnek az adófizetőktől a működési zavarai): a vég nélküli népbutító kampányok, az önmagát ünneplő, pazarló állam presztízsberuházásai és a demokratikusan választott képviselőinek gátlástalan önzése.
A népszuverenitás hagymázas elméletének jakobinus-republikánus megszállottjai
ám tegyük fel a kérdést: ugyan miért lennénk boldogabbak a „népbarát” politikusok lármás tülekedése, mint egy magasztos koronázás láttán? Amikor az ilyen demagógok szájukra veszik a népet – ezt a viszketeg absztrakciót –, azonnal megrontják mindazokat, akiket e közösség tagjainak tartanak, és mindig megtalálják azokat, akiket akár erőszakkal is kirekesztenének belőle: gondolhatja ép ésszel bárki is, hogy a guillotine pengéje teremti és őrzi meg a szabadságot egy bölcs és erényes uralkodó helyett?
Szeretnék eloszlatni egy félreértést: ha valaki azt hinné, hogy a monarchia egy állam és egy politikai közösség minden bajára gyógyír lenne, súlyosan téved és ugyanolyan vak, mint a megátalkodott köztársaság-pártiak, akik minden baj forrását a monarchiában látják és minden bajra a köztársaságban találják meg a gyógyírt.
Ha valaki azt gondolná, hogy e sorok írója a köztársasági államforma megveszekedett ellensége, ugyancsak súlyosan téved.
egy olyan kormányzati forma, amelyben a nemzedékek távlatos érdekeit szem előtt tartó örökletes hatalomgyakorlás és a hagyomány tapasztalati bölcsessége éppúgy jelen van, mint a demokratikus verseny.
Egy politikai közösségnek ebben az elárvult, anyátlan-apátlan korban ugyanis nem csak a népboldogító ideológusok és egalitárius illúziókat kergető „társadalommérnökök” ideáira és reformjaira van szüksége – hogy ezekre a légvárakra és radikális építőmestereikre egyáltalán szüksége lenne, azt erősen kétlem –; hanem sokkal inkább magasztosságra, irgalomra és atyai tekintélyre. Olyan dolgokra, amelyeket köznapian „fogódzóknak” nevezünk.
Kívánjanak hát jó egészséget az újszülött hercegnek, a szüleinek, a testvéreinek és a királynőnek; tiszteljék a királyi családban testet öltő tekintélyt, méltóságot és hagyományt! Önök még részesülnek abban a csodában, amikor II. Erzsébet királynő és Fülöp herceg teljes uralkodói díszben bevonulnak a Lordok Házába a State Opening of Parliament ceremóniájára. Maholnap talán koronázás és Lordok Háza sem lesz már, az uralkodó pedig úgy mondja el trónbeszédét, mintha egy részvénytársaság részvényeseinek közgyűlésén beszélne, minden dísz és históriai pompa nélkül.
Élvezzék a naplemente aranyló égboltjának fenséges látványát!
Az angol beteg című film magyar főhősének valódi élete lenyűgöző, interaktív albumot ihletett: tartalmában és esztétikájában is méltó ajándék kerülhet a karácsonyfák alá.
Legismertebb labdarúgónk példája azt mutatja, hogy nem az eszközkészlet számít, hanem hogy mi jön belülről.
December 6-a körül még midig nagy kérdés, hogy ki áll nyerésre: a szegényeket és gyermekeket gyámolító püspök vagy a mitikus lény, akit megannyi névvel illetnek a világ különböző országaiban.
Sokkal fontosabb és súlyosabb problémákkal bajlódunk, mint pár éve, amikor a mozgalmatok elfoglalta az agonizáló baloldal helyét a céges érdekeltségek miatt.
Hogyan lehetséges, hogy a történelem összes kultúrája észak, dél vagy kelet felé orientálódott, és sohasem nyugat felé? Az égtájak kultúrtörténete színesebb és tanulságosabb, mint azt a GPS korában bárki gondolná – állítja Jerry Brotton, a reneszánsz professzora.
Nincs miért kárörvendeni az egyre mélyebb és szerteágazóbb német válságjelenségek kapcsán. Rajcsányi Gellért írása.
Egy felhasználó azt írta, „most már tényleg valakinek át kéne nézni miket posztol, mert ez a szavahihetősége kárára megy”.
A washingtoni fellebviteli bíróság döntése kötelezi az Apple-t és a Google-t a TikTok eltávolítására, ha januárig nem történik meg a platform amerikai értékesítése. Eközben Kína és az USA vezetése is más-más irányból intéz támadást.
