Amikor világra jön egy királyi herceg vagy hercegnő, óhatatlan késztetést éreznek arra, hogy felmondják a szekularizált köztársaságok közhelyes hitvallását, kezdve azzal, hogy „Miért kéne tisztelnem valakit csak azért, mert címeres pólyába született?”, folytatva az uralkodócsaládok állítólagos pazarló életmódjával és azzal, milyen „sokba kerülnek” a királyi házak.
A monarchia megátalkodott ellenségei mindig fondorlatos önkénnyel szemezgetnek olyan történelmi példákból, amelyek a múltban bemocskolták az örökletes egyeduralom becsületét, holott az olyan szolgalelkű és választott tisztségükből szégyenteljesen távozó államfők, akik nem Isten kegyelméből uralkodnak, és az őket pajzsra emelő oligarchia pártérdekeit végletekig érvényesítve töltik ki hivatali idejüket, valahogy soha nem képezik olyan szigorú erkölcsi ítéletek tárgyát, mint a királyok, a királynők és a dinasztiák.
Ugyan miért lenne „boldogabb” bármely állam egy választott köztársasági elnökkel, mint egy olyan egyeduralkodóval, aki nem is viselhetné a koronát másképpen, csakis úgy, hogy felülemelkedik a pártérdekeken; akinek úgyszólván Isten előtti felelősségéből következik, hogy a korona és a törvények tekintélye által megkövetelt méltósággal képviselje országát a külhatalmak előtt; akinek „hivatali kötelessége”, hogy erkölcsi feddhetetlenségével példát mutasson, és élénk érdeklődést tanúsítson országa társadalmi, kulturális, gazdasági és – amennyire az íratlan vagy írott alkotmány keretei megszabják – politikai ügyei iránt?