Nyilatkozat az iszlamizmus ellen

Március 19-én 100 francia értelmiségi állt ki az iszlamizmus megerősödése ellen, köztük Alain Finkielkraut, Chantal Delsol és Rémi Brague.

Benjamin Griveaux kormányszóvivő szerint a kiáltvány „megbélyegző”, főképp az apartheid szó használata miatt. Elismerte, hogy vannak olyan területek a Francia Köztársaságban, ahol a szalafisták átvették a hatalmat, ám a visszahódítás nem az efféle kiáltvány, hanem a rendvédelmi szervek megerősítése és az oktatás útján történik.

Manuel Valls volt szocialista miniszterelnök – a szekularizmus keményvonalas támogatója, ezzel sokszor párttársai sem értenek egyet – teljes mellszélességgel kiállt a kiáltvány mellett. Twitter-bejegyzése szerint „ideje, hogy szembenézünk a valósággal, hogy kimondjuk azt, amit ki kell mondani: ezzel tehetjük a legtöbbet a köztársaságnak és a franciaországi muszlimoknak, hogy segítsük őket a politikai iszlám és az iszlamizmus elleni küzdelemben”.

De miről is szól maga a kiáltvány? Alább elolvashatják fordításunkban.

***

KIÁLTVÁNY

Eltérő, gyakran ellenkező véleményű polgárok vagyunk, akik minden aktualitástól függetlenül egy dologban egyetértünk: hangot kell adnunk aggodalmunknak az iszlamizmus felemelkedése láttán. Nem hasonló gondolkodásunk, hanem annak az az érzése köt össze bennünket, hogy veszélyben van nem csupán a gondolkodás szabadsága, hanem általában a szabadság. Ami ma azonos álláspontra helyez bennünket, sokkal alapvetőbb, mint ami a jövőben óhatatlanul elválaszt majd.

Ezt a stratégiát figyelhettük meg, amikor a SUD Éducation 93 nevű tanárszakszervezet néhány hete tanfolyamok elindítását javasolta, amelyek olyan, az „állami rasszizmussal” foglalkozó műhelyeket foglalnának magukban, ahonnan kitiltanák a fehéreket. Egyes szervezők a Franciaországi Iszlamofóbia Ellenes Kollektívának vagy a Köztársaság Bennszülöttjeinek Pártjának [francia antiimperialista, anticionista, „iszlamo-balos” szervezet – a szerk.] tagjai vagy szimpatizánsai.

A hasonló esetek jócskán megszaporodtak mostanában. Megtudtuk, hogy a rasszizmus elleni küzdelem legjobb módja az, hogy elkülönítsük a „fajokat”. Sért bennünket ez a gondolat, mivel hiszünk a köztársaságban. Azt is tudomásunkra hozták, hogy Franciaországban módszeresen elnyomják a vallásokat egy „instrumentalizált” szekularizmus nevében, és a kisebbségi vallásnak, vagyis az iszlámnak különleges helyet kell biztosítani, ezzel véget vetve a megalázásának. Ezen a nyomvonalon elindulva azt állítják, hogy a nők elfátyolozása azt szolgálja, hogy megvédjék magukat a férfiaktól, és elkülönülésük az emancipációjuk eszköze. Közös vonás ezekben a megnyilvánulásokban, hogy azon a gondolaton alapulnak, hogy az „alávetettek” (nem mi találtuk ki ezt a kifejezést, a SUD Éducation 93 használja) védelmének egyetlen módját az elszigetelésükben, valamint abban látja, hogy előjogokkal övezzék fel őket.

Nem is olyan régen az apartheid volt a törvény Dél-Afrikában. A feketék kirekesztését azzal igazolták, hogy bantusztánokat hoztak létre, ahol a feketék látszatautonómiát élvezhettek. Szerencsés módon úgy alakult, hogy ez a rendszer megbukott.

Ma azonban mit látunk?

amely lehetővé tenné, hogy az „alávetettek” a domináns csoportok ellenében megőrizzék méltóságukat. Azt jelentené ez, hogy az a nő, aki megválik fátylától és kimerészkedik az utcára, szabad prédává válik? Azt jelentené ez, hogy az a „faj”, amely együtt él a többivel, megaláztatásban részesül? Azt jelentené ez, hogy az a vallás, amely elfogadná, hogy a többivel azonos jogokat élvezzen, elvesztené identitását? Az iszlamizmus valóban arra törekedne, hogy elkülönítse a  muzulmán vagy éppen muzulmán kultúrájú, ám nem hívő franciákat, akik szeretik a demokráciát és együtt akarnak élni másokkal, még őket is? Azokról a nőkről ki dönt, akik megtagadják, hogy bezárva éljenek? Azokat pedig, akik láthatólag nem érdemlik meg, hogy megvédjék őket, a „dominánsok” táborába zárják?

Mindez éles ellentétben áll azzal, amit Franciaországban a polgári béke garanciájaként lefektettünk. Országunk egysége hosszú idő óta azon alapult, hogy közömbösen viseltetünk azon partikularizmusok iránt, amelyek konfliktusok forrásai lehetnek.

Annak, amit köztársasági univerzalizmusnak nevezünk, nem az a lényege, hogy tagadjuk a nemek, a fajok és a vallások különbségét, hanem az, hogy meghatározunk egy tőlük független polgári teret, amelyből senki sincsen kirekesztve. Hogyan is nem látja be valaki, hogy a szekularizmus a kisebbségi vallásokat is védi? Azzal, hogy veszélybe sodorjuk, új vallásháborúk kirobbanását kockáztatjuk.

Mire szolgálhat hát ez az újfajta szegregacionizmus? Csupán az lenne a célja, hogy biztosítsa az úgynevezett „alávetettek” számára tisztaságuk megőrzését azáltal, hogy elkülönülten élhetnek? Nem inkább arra irányul,

Nem éppen az országunk és a demokrácia iránti markáns gyűlöletnek a megnyilvánulása? Mindenki éljen saját közössége vagy kasztja törvényei szerint, fittyet hányva a másokéra. Mindenkit a sajátjai ítéljenek meg – ez ellentétes a Köztársaság szellemével, ami a specifikus csoportoknak biztosított jogok elutasításának, az előjogok eltörlésének talapzatán jött létre.

Mindannyiunkra ugyanazok a törvények érvényesek – ezt biztosítja számunkra a Köztársaság. Ezt nevezzük egész egyszerűen igazságosságnak. Az új szeparatizmus álruhát ölt. Jóindulatúnak akar tűnni, valójában azonban az iszlamizmus politikai és kulturális hódításának az eszköze. Az iszlamizmus elkülönülésre törekszik, mivel ellenséges a többi csoporttal szemben, azokat a muszlimokat is ideértve, akik nem osztják nézeteit. Az iszlamizmus gyűlöli a demokratikus szuverenitást, tagadja annak legitimitását. Az iszlamizmus megalázottnak érzi magát, ha nem uralkodhat.

Fel sem merülhet, hogy elfogadjuk mindezt. Olyan világban akarunk élni, ahol a két nem anélkül tekinthet egymásra, hogy sértve érezné magát a másik jelenlététől. Olyan világban akarunk élni, ahol a nőket nem nézik természetükből fakadóan alsóbbrendűnek. Olyan világban akarunk élni, ahol az emberek félelem nélkül élhetnek együtt. Olyan világban akarunk élni, ahol egyik vallás sem diktálja a törvényeket.

Waleed al-Husseini, író
Arnaud d’Aunay, festő
Pierre Avril, egyetemi tanár
Vida Azimi, jogász
Isabelle Barbéris, egyetemi tanár
Kenza Belliard, oktató
Georges Bensoussan, történész
Corinne Berron, író
Alain Besançon, történész
Fatiha Boudjahlat, esszéista
Michel Bouleau, jogász
Rémi Brague, filozófus
Philippe Braunstein, történész
Stéphane Breton, filmes, etnológus
Claire Brière-Blanchet, riporter, esszéista
Marie-Laure Brossier, önkormányzati képviselő
Pascal Bruckner, író
Eylem Can, forgatókönyvíró
Sylvie Catellin, szemiológus
Gérard Chaliand, író
Patrice Champion, volt miniszteri tanácsos
Brice Couturier, újságíró
Éric Delbecque, esszéista
Chantal Delsol, filozófus
Vincent Descombes, filozófus
David Duquesne, ápoló
Luc Ferry, filozófus, volt miniszter
Alain Finkielkraut, filozófus, író
Patrice Franceschi, écrivain
Renée Fregosi, filozófus
Christian Frère, tanár
Claudine Gamba-Gontard, tanár
Jacques Gilbert, eszmetörténész
Gilles-William Goldnadel, ügyvéd
Monique Gosselin-Noat, egyetemi tanár
Gabriel Gras, biológus
Gaël Gratet, tanár
Patrice Gueniffey, történész
Alain Guéry, történész
Éric Guichard, filozófus
Claude Habib, író, tanár
Nathalie Heinich, szociológus
Clarisse Herrenschmidt, nyelvész
Philippe d’Iribarne, szociológus
Roland Jaccard, esszéista
Jacques Jedwab, pszichoanalitikus
Catherine Kintzler, filozófus
Bernard Kouchner, orvos, volt miniszter
Bernard de La Villardière, újságíró
Françoise Laborde, újságíró
Alexandra Laignel-Lavastine, esszéista
Dominique Lanza, klinikai pszichológus
Philippe de Lara, filozófus
Josepha Laroche, egyetemi tanár
Alain Laurent, esszéista, könyvkiadó
Michel Le Bris, író
Jean-Pierre Le Goff, filozófus
Damien Le Guay, filozófus
Anne-Marie Le Pourhiet, jogász
Barbara Lefebvre, tanár
Patrick Leroux-Hugon, fizikus
Élisabeth Lévy, újságíró
Laurent Loty, eszmetörténész
Mohamed Louizi, mérnök, esszéista
Jérôme Maucourant, közgazdász
Jean-Michel Meurice, festő, rendező
Juliette Minces, szociológus
Marc Nacht, pszichoanalitikus, író
Morgan Navarro, grafikus
Pierre Nora, történész, könyvkiadó
Robert Pépin, fordító
Céline Pina, esszéista
Yann Queffélec, író
Jean Queyrat, rendező
Philippe Raynaud, a politikatudományok professzora
Robert Redeker, író
Pierre Rigoulot, történész
Ivan Rioufol, újságíró
Philippe San Marco, író, esszéista
Boualem Sansal, író
Jean-Marie Schaeffer, filozófus
Martine Segalen, etnológus
André Senik, tanár
Patrick Sommier, színházi ember
Antoine Spire, a Licra nevű antirasszista szervezet alelnöke
Wiktor Stoczkowski, antropológus
Véronique Tacquin, professzor, író
Pierre-André Taguieff, politológus
Maxime Tandonnet, író
Sylvain Tesson, író
Paul Thibaud, esszéista
Bruno Tinel, közgazdász
Michèle Tribalat, demográfus
Caroline Valentin, esszéista
David Vallat, író
Éric Vanzieleghem, levéltáros
Jeannine Verdès-Leroux, történész
Emmanuel de Waresquiel, történész
Ibn Warraq, író
Yves-Charles Zarka, filozófus
Fawzia Zouari, író

Leimeiszter Barnabás fordítása