A lámpavas romantikája

Hazatér a kampányban megfáradt humanista. Leteszi megafonját és gyöngéden így szól párjához: kedvesem, ma olyan akaszthatnékom támadt. Ott az a rengeteg kandeláber, meg az a sok rohadt ellenség… Ellenfél, aranyom, ellenfél – helyesbít élete jelenlegi értelme, legyen bármilyen identitású is. Magunkban vagyunk! – fortyan fel az aktivista. Végül lemondóan legyint: látva, senki sincs az Univerzumban, aki érthetné eszméi nagyszerűségét. Szedelőzködik hát, aztán indul a szebb jövő felé, a romkocsmába.

A haladó baloldal – a hajdani füvestől a kifinomult rapperen, a sumák írón át a makulátlan képviselőjelöltig – ismét leküzdhetetlen késztetést érez politikai ellenfelei likvidálására. Program helyett pogrom. Minek vacakolni a demokráciával, amikor mi vagyunk a demokraták?

Így gondolta Szegedi Lukács György is, a MTA etikai piedesztálra emelendő favoritja, jóllehet ő a lámpavas helyett a tizedeltetést részesítette előnyben. A filozófus, a legitim baloldali, a felelősséget az áldozatra hárító terror atyja. Lukács nemesi predikátumát a nagy októberi szocialista puccs évéig használta. A munkásmozgalmi sznobból később elvtárs lett, elhagyva előnevét, ellentétben a nyitottság és egyenlőség egyik elkötelezettjével, akinek sírkövén ez áll: Sir Karl Popper és neje Lady Popper.

Lukács nem proletárnyomorba, hanem bankjeggyel bélelt fészekbe érkezett. Ezért egyformán gyűlölte a dzsentrit és a lipótvárosi burzsoát. Heidelbergben dzsentriutálata és a feudális Magyarország elleni tiltakozása abban nyilvánult meg, hogy időnként lóháton kocogott be az egyetemre. A katonai szolgálatra ennek ellenére alkalmatlanná vált, pedig deli huszár lett volna belőle. Pechjére felmentették. A „diliflepnit” Németországban Karl Jaspers állítja ki számára. Jaspers „parazita szubjektivizmusa” iránti háláját Lukács Az ész trónfosztásában rója le. Budapesten Rakovszky Iván, a későbbi belügyminiszter segítségével szabadul a katonai segédszolgálatból, Rakovszky igazgatósági tagságot kap apuka bankjánál. A rothadó tőkés rend protekcionista és szervilis megnyilvánulása nem teszi boldoggá Lukácsot, noha kénytelen-kelletlen elfogadja a segítséget.

Az osztályharcos bankárcsemete már kisgyermekként – míg mások őszinte emberként ordítottak, toporzékoltak – pragmatikus számító. Ha sarokba állítják, csak akkor kér formálisan bocsánatot anyjától, ha hosszabb időt kell büntetésben töltenie, apja érkezéséig. Amikor a családfő jöttéig csupán fél óra van, derekasan kitart a sarokban. Talán innen ered eszmei alapállása: gyakorló kommunistaként bármikor hajlandó gyónására, azaz önkritikára. „Ahogy Szibéria poklát vagy a vérpadot is elkerülte – írja róla C. Roy –, az öreg hegeliánus rabbi vigyázott rá, hogy övé legyen az utolsó szó.”

Lukács látszólag mindig eszmei alapon áll, valójában azonban gyáva és bigott.

mégpedig a nem úgy értette, amint értette, nem azt mondta, amit mondott alapon. Thomas Mann A varázshegy Naphtájában rajzolja meg visszataszító portréját. Lukács – korlátoltságára jellemzően – nem értette a lényeget. Rólam mintázta, de nem én voltam – dialektizálta át az igazságot.

Íme, Mann véleménye zanzásítva Lukácsról: „ösztönös forradalmár és egyben ösztönös arisztokrata; szocialista volt és ugyanakkor arról ábrándozott, hogy része legyen valamely büszke és előkelő, exkluzív és törvényes életformában”. Valóban: a filozófus egy interjúban az új arisztokráciáról, a kommunista dinasztiák kialakulásáról beszél. Lukács különös keveréke az utópistának, a szellemi terroristának, az életrevaló tizedeltetőnek, a mindig talpára eső ideológusnak.

Mann ekként folytatja a forradalmárról, a forradalmi szektáról, immár Lukács-Naphta szavaival: „A társaság eszméje már gyökerében elválaszthatatlan a föltétlenség eszméjétől, következésképpen terrorista, azaz: antiliberális. Tehermentesíti az egyéni lelkiismeretet, és az abszolút cél nevében szentesít minden eszközt, a véreset is, a bűnt is”.

Lukács a Taktika és etikában nagyjából ezen az erkölcsi szinten fogalmazza meg hitvallását, miközben – Hebbel drámájára hivatkozva – Istenre tolja a felelősséget a történtekért. Később Isten helyére a haladás eszméje lép, melynek nevében a baloldali aktivista bármit elkövethet.

Közben efféléket írogat: Sztálin mutatta meg a leninizmus lényegét, amivel „az élet minden kérdésére konkrétan felelni lehet”. Az idézet remélhetőleg felkerül az Akadémia falára.

Lukács fanatikus hinni akarása valószínűleg pszichológiai eredetű nihilizmusából ered. A hitet kereste. Valójában hinni akart, nem gondolkodni. Azt hiszem, máig ez a legvonzóbb benne a Che Guevara-pólót viselő balosok számára. F. Furet szerint a kommunizmus ideológiai kotyvaléka a kommunistát átjárhatatlanná teszi a tények számára. Lukács azonban tisztában van a tényekkel. Tudja: a moszkvai tisztogatásokat nem elvi rugalmassága – értsd: visszatetsző opportunizmusa – miatt ússza meg, hanem azért, mert a felette álló párfunkcionáriusoknak nem kell közepes minőségű lakása. Ezért nem végeztetik ki, a bolsevik hagyományoknak megfelelően. Magyarán: látja az ideológia megvalósulását, az „új ember” születését, de becsukja a szemét. Különben nem tarthatná fenn önmaga előtt az utópiát. Hasonlóképpen észreveszi, miként lopnak nagy szakértelemmel Kun Béláék pénzt és aranyat. Utólag ismét nehezményezi, az adott pillanatban viszont hallgat.

A nagy iránymutató saját életében sem igazodott ki. Korai szerelme máshoz megy férjhez, végül öngyilkos lesz. A filosz látványosan szenved emiatt, végül egyik esszéjében hasznosítja az esetet. Balázs Béla mutatós húga elpöcköli maga mellől a nem éppen Jávor Pál-i sarmőrt. Első felesége anarchista és terrorista. Plusz idegbeteg. Lukács a megértő és nagy megengedő szerepében feszít mellette. A gyakorlatban ez a következőképpen fest: míg a filozófus világmegváltó gondolataiba temetkezik, addig az asszony a szomszéd szobában újdonsült partnerével valami egészen mással van elfoglalva. Nem az Empíriokriticizmust tanulmányozza.

A Puszták népe számára elszórt publicisztikai töredékekből áll. Németh Lászlónál, miként a népi mozgalomnál, érezhető szerinte a „tartalmi rothadás”. Madách pesszimista, a honi irodalom általában véve provinciális. Érvelése többnyire rafinált: bármilyen botfülű is az értékek iránt, mindig a legnagyobbakat, Shakespeare-t, Goethét, Tolsztojt játssza ki a hazaiak ellenében.

Az igazi filozófusnak viszont kérdeznie kell, ami bizonyos veszélyeket rejt magában, miként Szókratész esete tanúsítja. Lukács azonban inkább megváltoztatni, mintsem értelmezni akarta a világot. Sarktételnek elég számára annyi, hogy a lét határozza meg a tudatot. Valóban? – érdeklődött Heidegger – akkor szíveskedjenek megmondani: mi a lét… Megmondom, az iméntik (meg Nietzsche) szellemében. A modernizmusban a lét centrumában a hatalom akarása áll az aktuális, megváltó utópia nevében. Amennyiben pedig valaki nem óhajt üdvözülni, az ellenség. Szabotőr, osztályidegen, populista, illiberális, kirekesztő, politikailag inkorrekt, a kor kívánalmainak megfelelően, balról felcímkézve. Rövidre zárva: maga a Rossz, a megtestesült politikai jóval szemben.

A jó természetesen nem Pradát visel. Favoritja a Che Guevara-póló. Győztes választást követően ebben feszít. Vereség esetén naftalinba teszi, mint annak idején a nyilasok az egyenruhát. Megváltója nem Jézus.

A megváltó posztjára legutóbb – a tömegdemokrácia jegyében – egy osztály került, jelesül a proletáriátus. A munkásosztály viszont „rühellé” a történelmi messiás-szerepet. Így hát mára fogyasztóvá vált. Tündöklése és felsülése után új megváltó után kellett nézni. Az eredmény enyhén szólva felemás lett.

noha a migráns sok esetben még önmegváltásra (praktikusan: önellátásra) sem képes. Elmenekül hazájából, hősiesen hátrahagyva családját: asszonyokat és gyermekeket, küzdjenek azok férfiasan.

Mit mondana ma Lukács? Lámpavasra mindenkivel, akik nem mi vagyunk? Világ migránsai, egyesüljetek! Utódai jelszava ennyi. Ha bárki úgy érezné: az sugalmazom, hogy a baloldali hagyománynak a kezdetektől napjainkig szerves része az „akaszthatnék”, hogy máig szinte semmi sem változott, az téved. Ezt nem sugallom, hanem állítom.