Az értelmezés hatalma

„Az én szakmámban van egy olyan bölcsesség, miszerint a saját magunk dicsérete olyan fontos, hogy nem bízhatjuk másra.” 

Orbán Viktor (Felcsút, 2015. november 7.)

A valóság leírása azzal kezdődik, hogy kiválogatjuk a realitás rögzítésre érdemesnek gondolt elemeit, elrendezzük őket, megszerkesztjük a róluk szóló történetet, majd hozzáillő szavakkal kifejezzük azt, hogy mindez mit is jelent. A világ végső soron mindig értelmezés kérdése, egy-egy utólagos értelmezés megváltoztatja a valóságban lezajlott események reprezentációját, a magyarázat az emlékezetet.

Az értelmezés a politikai vitákban különösen kényes és meghatározó kérdés. Egy-egy jól eltalált fogalmon, a nyilvánosság szélesebb köre által elfogadott magyarázaton vagy akár a fake news birodalmába tartozó hamis konstrukción a hitelesség, a bizalom és a tisztelet múlhat. Márpedig, ha oda a legitimáció, akkor minden elveszett. 

Ezek a vádak például, amelyek nem minden koncepció nélkül a demokratikus nemzeti kormányokra zúdulnak Varsótól Szkopjéig és Prágától Budapestig, egytől-egyig azt szolgálják, hogy aláaknázzák a megbízhatóságot és a hitelességet: alkotmányosság megsértése, antidemokratikus intézkedések, átláthatatlan működés, „fékek és ellensúlyok” leépítése, a bíróságok függetlenségének csorbítása, korrupció stb.

Molnár Tamás úgy írt Az ellenforradalom című könyvében, hogy „a francia forradalom nem 1789. július 14-én győzött, hanem jóval korábban, az emberek gondolkodásmódjában és érzéseiben, amelyeket átitattak a filozófusok eszméi […] a monarchia épületét a frázispuffogtatók verbális ágyúgolyói döntötték romba”. A „trón és oltár” uralmának végét a felvilágosodás kezdete jelentette, és ebben a hosszan elnyúló folyamatban néhány szabados regény és szabadelvű filozófiai traktátus többet ártott a király és az egyház tekintélyének, mint bármi más. Az Ancien Regime összeomlását persze közvetlenül az agrárkrízis, a nyomában érkező nélkülözés és árdrágulás, valamint az ellenhatalom szervezettsége, tettrekészsége és nem utolsó sorban Versailles végzetes tehetetlensége okozta, ám mindezek mit sem értek volna a tekintély – korábban kialakult – általános válsága nélkül, amelyből a fennálló rend elleni lázadás egyáltalában vett lehetősége és az Udvar elbátortalanodása egyaránt származott. Amint Hannah Arendt fogalmazott Az erőszakról címmel: egy felkelés leverésénél a hadsereg fegyvere mit sem ér, ha a katonák nem tekintik legitimnek azt a hatalmat, amelyet meg kellene védeniük vele.

Igen gyakran a hatalomért folytatott politikai küzdelem a hatalom értelmezéséért folytatott küzdelem álruhájába öltözik.

akinek sikerül megszereznie az interpretációs uralmat, az a kultúrában elért változásokat rövidesen a politikai hatalomban is érvényesítheti. A hatalom mögött álló konszenzus ugyanis a „kulturális hegemónián” (Antonio Gramsci) nyugszik, amelynek szerves része az értelemadás, az értelmezés és a megértés.

Bár az értelmiség (azaz a public intellectual, men of letters, der Intellektuelle, amely kifejezéseknek magyarul a „közéleti szerepet vállaló értelmiségi” felel meg) sokévszázados értelmezési monopóliuma több okból is széthullóban van, a tömegkommunikáció technológiáját és a médiafogyasztási szokásokat érintő változások ellenére a valóságmagyarázatot továbbra is birtokolja. Noha napjainkban zajlik az a globális átrendeződés, amikor a felhatalmazás nélküli „szakértők” helyett újra választott politikusok viselik a felelősséget, az „újságíró” pedig a médiaelit kiváltságos képviselője helyett a nyilvánosság – megszólalás kizárólagosságát többé nem birtokló – egyszerű szereplőjévé válik, az értelmiség diszkurzív hatalma mégis tart.

Ebben idehaza komoly része van annak a több évtizedes folyamatnak, amelynek során az elismertségét (úm. „szakmai tekintély”) még a kései Kádár-rendszer puhulásából merítő reformközgazdászok és a ’80-as évek „demokratikus ellenzékének” liberális értelmisége (amely SZDSZ néven szervezett politikai erőt is létrehozott) kulturális szövetséget kötött egymással. Ez volt az 1989/90 után érvényesülő „reformpárti ideológiai kontinuum” (G. Fodor Gábor), amelynek a rendszerváltoztatás után még húsz évig érvényesülő posztkommunizmus (Lánczi András: Konzervatív kiáltvány. 2002) adott kényelmes otthont.

Az ellenzéki pártok kudarcainak és népszerűtlenségének árnyékában

mégpedig a régi balliberális értelmiség, a kül- és belföldi oligarchák által kitartott ellenzéki média és az „elemzők”, aktivisták, tüntetésszervezők, social justice warrior-ok, valamint a nemzetközi nagytőke által támogatott NGO-hálózatok egymással össze-összefüggő csoportosulása, amely bár választáson nem méretteti meg magát, viszont az értelmezésben, a címkézésben és az ún. story telling-ben profi. A hazai ellenzéket immár a választókat megnyerni akaró pártszerű struktúrák helyett bizonytalan körvonalú nyomásgyakorló csoportok, nyilvánosság-menedzserek és homályos célokat szolgáló érdekképviselők alkotják. Igaz persze, hogy a választásokon csak pártokra s nem „civil szervezetekre” lehet voksolni, és a szavazólapokon nem sajtóorgánumok vagy emberjogi irodák logója szerepel, az ezt megelőző értelmezési küzdelem állása mégis nagy befolyást gyakorol a végeredményre. A liberális értelmiségnek komoly panaszra nincs oka: noha politikai képviselete – sem kormányon, sem az Országgyűlésben, sem azon kívül – nem létezik már, színházról színházra, filmkritikáról filmkritikára szívósan küzd értelmezési hatalma megtartásáért.

A baloldali–liberális közélet meghatározó értelmiségijei

méghozzá minden esetben a szélesebb körű társadalmi, politológiai és gazdasági elméletbe helyezés igényével, legyen az a „maffiaállam” tézise, az autoriter és (fél)fasiszta berendezkedés konstrukciója, vagy a „putyinizálódás” közelebbről soha meg nem határozott folyamata és az egyre elmosódottabb határvonalú populizmus fogalomköre. A hasonlatok terén is erős iramot diktál az ellenzék hangjának szerepét monopolizáló balliberális értelmiség, amikor Orbán Viktort felváltva hol Horthyhoz, hol Kádárhoz hasonlítják, külföldi párhuzamait pedig Putyin, Erdoğan vagy éppen az észak-koreai Kim-dinasztia irányában jelölik ki.

Fél évtized alatt az ellenzéki indíttatású értelmiségi konstrukcióknak számos formában és terjedelemben adtak hangot. Debreczeni József „közíró”, a Gyurcsány Ferenc vezette Demokratikus Koalíció elnökségi tagja, több biográfia és riportkönyv szerzője 2013-ban A fideszes rablógazdaság címmel – a pártfinanszírozási anomáliákról írott korábbi könyvét folytatva – megkísérelte leírni „a 2010 utáni Orbán–Simicska-rezsim jellegét és működését”, amelynek végső megállapítása szerint a gazdasági erő koncentrálása pusztán a hatalom növelése és központosítása érdekében történik. A szerző tavaly megjelent könyvével (Az Orbán-rezsim 2010–201?) pedig monografikus igényűnek szánt összefoglalót szerkesztett a második és a harmadik Orbán-kormány működéséről, amelyet a „harmadik Magyar Köztársaság” után következő „antidemokratikus rezsimnek” tart, és már címével is jelzi, hogy végpontjának idejét nehéz meghatározni.

Ungváry Rudolf gépészmérnök–író A láthatatlan valóság cím alatt 2014-ben egyenesen „fasisztoid mutációnak” nevezte Magyarország kormányázását, amely a demokrácia homlokzata alatt – hol így, hol úgy megfogalmazva – kimondottan fasiszta és egyben Putyin-rendszeréhez közeli viszonyokat épít ki. Bár a kötet és szerzőjének túlfűtött politikai fantáziája saját köreiben sem okozott osztatlan sikert, lévén fogalmai egyszerre túlhasználtak és parttalanságuk okán használhatatlanok, a betelefonálós műsorok szemantikai mezején mégis nyomott hagyott. Márpedig, jegyezzük meg, Bolgár György Beszéljük meg! című, Klub Rádión futó műsora az ellenzék számára fontosabb (és hasznosabb), mint egyik-másik parlamenti bizottsági ülés végeredménye.

Szintén régóta ismert Lengyel László közéleti elkötelezettsége, aki menetrendszerűen írott (aktuál)politikai kötetei egyikét (Magyarország halott ország, ha a világ közepe) 2016-ban azon réges-régi „lemaradási” diskurzus új darabbal való bővítésének szentelte, mely szerint a független, magabíró Magyarország automatikusan megtagadná „a Nyugatot”. Amint ugyanis írja, komoly probléma, „ha feltételezi, hogy határai feltartóztatják a világ hömpölygő társadalmi, gazdasági és politikai áramlatait, ha szuverenitása kerítése mögé zárkózik, ha hadat üzen a külvilágnak, ha elhagyja Európát”. A diagnózis itt is a pusztulás képének felidézésével és a remény korlátjainak kijelölésével zárul – legalábbis „az erőszak és harag, gyűlölködés és sérelem [eme] pretoriánus rendszerének” keretei között.

Ugyanebben az évben az ismert ausztriai újságíró, Paul Lendvai németül megjelent könyvét (Orbáns Ungarn) anyanyelvén is megjelentette Új honfoglalás címmel. A Népszava szerint „szinte egy lexikonnal ér fel a könyv, amelyben 2010-től az Orbán-kormány összes provokációja, a demokráciát autoriterré torzító valamennyi húzása, emberek, életek könyörtelen kikészítése [?!] megtalálható.” Az értelmezésért folytatott küzdelemben használt bornírt magyarázat – mely szerint a rendszerváltoztatás korának fiatal, lázadó, ellenzéki Orbán Viktorja a „keleti despotákhoz” közeledő, cinikus, rendpárti alakká vált volna – megerősítése azzal egészül ki, hogy a szerző szerint a kormányfő rendszere a liberális demokráciát autoriter rezsimmé alakította át röpke néhány év alatt.

2017-ben Látlelet – Tanulmányok a magyar állapotokról címmel az elismert közgazdász, Kornai János is kifejtette nézeteit, méghozzá a HVG kiadójának gondozásában. Ebben a jellegénél fogva szerinte leválthatatlannak látszó rendszert Kínához hasonlatos „autokratikus kapitalizmusnak” nevezi. A kötet szerint a „fékek és ellensúlyok” korábban kialakult, demokratikus rendszerét 2010-től szisztematikusan lerombolták és más megoldásokkal helyettesítették, s így „a régió posztszocialista országai közül elsőként Magyarországon mozdult el az autokrácia felé a kormányzati berendezkedés”, ennek következtében pedig „megszűnt a jogbiztonság és a magántulajdon védettsége, újra előtérbe került a központosítás”. A kötet ajánlója szerint mindez csupán „mértékadó tanulmány”, amely „logikus és közérthető érveléssel” élve „kiegyensúlyozott képet” alkot, ezzel segítve hozzá az olvasót az „árnyaltabb gondolkodáshoz”. A nyelvileg is a klasszikus közéleti értelmiségi irodalomba sorolható alkotás magába sűríti a demokrácia-féltő zsánert, a liberális konszenzus védelmére mozgósító vitairatot, a nyugatos diskurzust, az aktuálpolitikai vádiratot és az autoriter koncepció tudományosnak ható kifejtését. Agresszív aggodalmaskodás.

Ennek jegyében készült a fenti Kampfbegriff-ek mindegyikét felvonultató, egyben azokat koncepciózusan elrendező, sőt magasabb szinten integráló és elmélyítő négy, többszerzős munka. Ezek közül az egyik egyenesen trilógia, amely a 2010 óta jellemző berendezkedésre a „posztkommunista maffiaállam” keretrendszerét kínálja. A Magyar Bálint volt SZDSZ-es oktatási miniszter által főszerkesztett Magyar polip-könyvsorozat (amelynek első két kötetét a Noran Libro adta ki, az utolsót viszont a Kossuth Kiadó vette a nevére) 2013 és 2015 között mintegy másfélezer oldalon keresztül elemezte a politikai folyamatokat. „A demokratikus intézményrendszer keretei között működő hatalom maffiamódszerekkel, állami segédlettel terjeszkedik lefelé” – szól a széria fő állítása.

A több mint 12 ezer példányban (!) értékesített első kötet és a rákövetkező folytatások tudatosan használják az értelmezési stratégiát, mondván: „A rendszert leíró új fogalmi keret az elmúlt hónapokban revelációként hatott sok politológusra, szociológusra és közgazdászra. Felmerült a gondolat, hogy ezen az új nyelven lehetne modellszerűen értelmezni a jelenlegi magyar gazdasági és társadalmi viszonyokat. […] A téma és az annak feldolgozását szolgáló fogalmi keret nemcsak Magyarország, hanem az autokratikus kísérleteknek szintén kitett kelet-európai országok esetében is fontos és időszerű”. A kötet fülszövegében a „polipológusok” (!) között említik többek között Békesi Lászlót és Csillag István, Csepeli Györgyöt és Dessewffy Tibort, Lakner Zoltánt, Rajk Lászlót, Ripp Zoltánt, valamint Szelényi Ivánt és Ungváry Krisztiánt. A „maffiaállam” fogalmát a 2018. januári davosi fórumon egyébként a nemzetközi tőkespekuláns és „filantróp”, Soros György is használta Magyarország ellen.

Amint az átfogóan megfogalmazott háromrészes diagnózisfolyam szerzőgárdája a szélesen értelmezett balliberális holdudvarból verbuválódott, úgy a „megoldáskötetet” már ennél sokszínűbb társaság (sőt részben a „kritikus konzervatív értelmiség”) alkotta meg. A 2017-ben az Osiris Kiadó gondozásában megjelent Hegymenet – Társadalmi és politikai kihívások Magyarországon (szerk.: Jakab András és Urbán László) című kötet egyik ajánlója, Chikán Attila közgazdász, akadémikus szerint a tanulmánykötet bizonyíték arra, hogy „a magyar elit [akiket tehát a kötet szerzői képviselnének] képes szembenézni az ország problémáival, sőt kiutakat is képes megjelölni”, mégpedig azzal, hogy megfogalmaz „egy társadalomtudományi hátterű víziót az ország helyzetéről és jövőjéről”.

Klasszikus értelmiségi hozzáállás ez is:

amelyet az irracionálisan működő politika világának el kell fogadnia.

A kötet több irányból érkező, de úgy tűnik, egyfelé tartó 28 szerzőjének (köztük: Balázs Zoltán, Feledy Botond, Mellár Tamás, Orbán Krisztián, Stefano Bottoni, Tölgyessy Péter) egy híján két tucat tanulmánya szisztematikusan végigveszi az egyes ágazatok és közpolitikák problémáit s tesz javaslatok azok megoldására. A PR-kampánynak is beillő malőr, mely szerint a markánsan aktuálpolitikai tartalmú kötet megjelentetésétől az erre eredetileg ígéretet tevő (?) Magyar Tudományos Akadémia elállt s azt végül a jezsuita rend finanszírozta és az Osiris jelentette meg, módot adott az „üldözött ellenzéki értelmiség” ez esetben hamis, de térségünkben jól ismert patinájának kialakítására. Erre támaszkodott a kiadóvezető–társszerző Gyurgyák János ügyesen kontextusba helyező, könyvbemutatón elhangzott megjegyzése is, mely szerint „huszonhat évvel ezelőtt adtam ki a Bibó-emlékkönyvet. Az a kötet volt a Kádár-rendszernek szerintem intellektuálisan a vége, szimbolikusan a sírköve. […] Ezt a kötetet nem én akartam kiadni […] Egy hónappal ezelőtt felhívott az András [Jakab András, a kötet társszerkesztője], hogy baj van, nem lesz kötet, és azért szálltam be”. A diktatúra vádja ezúttal amilyen rejtetten, olyan egyértelműen fogalmazódott meg.

Mindeközben a baloldal saját intézményi, ideológiai és politikai válságával csak egyetlen ízben, akkor is érthetetlenül kevés publicitást kapva számolt el. (Utóbbi oka könnyen lehet az, hogy a liberalizmus-kritikus baloldali kötetet a liberális értelmiség egyszerűen nem engedte át az „értelmezésre érdemes tartalmak” szűrőjén.) A Padlóról padlóra című (szerk.: Böcskei Balázs, L’Harmattan, 2014) többszerzős tanulmánykötet álláspontja szerint a baloldal 2014-ben megismételte a 2010-es vereséget, az ennek okaival való szembenézést pedig elmulasztotta, akárcsak a baloldali program megalkotását.

A 2018-ra is tanácsokat adó kötet a „versenyképes pártok” együttműködését, egy „permanens összellenzéki árnyékkormányzás felállítását” és átfogó politikai vízió alkotását javasolja. A magyar baloldal és a vele túlságosan hosszú ideig szövetségben lévő liberalizmus

Ehhez képest a jobbára balliberális értelmiségiek félreértésekkel és rosszízű sugalmazásokkal terhelt, egymásnak is ellentmondó narratívák csatasorba állításával magyarázatok sokaságát alkották meg arról, hogy a jobboldal mit cselekedett a 2010 és 2018 közötti két ciklusban.

Alkotás közben ritkább a szó s alig akad olyan, aki munka közben kommentálná azt, amit és ahogyan éppen létrehoz, sőt gyakran gondoljuk azt is, hogy a mű majd úgyis önmagáért beszél. Egy stratégikus, hosszútávú politikai cselekvésnél azonban időnként nem hasztalan kijelölni a megtett út szakaszait, bizonyítani az egymásra épülő eredmények érvényességét és értelmezni mindazt, ami történt. Ebben az esetben világosan, közérthetően és összefüggésében szükséges elmagyarázni, hogy mi és miért zajlott le. Itt elsősorban nem annak részletezése számít (persze, az is), hogy ami történt, az hogyan ment végbe, hanem annak megvilágítása, hogy miért.

Négy könyv, ami 2017–18-ban az értékek, a gazdaságpolitika, az Európai Unión belüli politikai küzdelmek, valamint a 2010 óta érvényesülő „magyar modell” kapcsán mondják el a válaszokat a legfontosabb kérdésekre:

1. A nemzeti és hagyományelvű ellenkultúra 2015 és 2017 közötti nyelvi, kulturális és politikai szabadságharcának krónikája a hazai és külföldi globális, antidemokratikus érdekcsoportokkal szemben = Schmidt Mária: Nyelv és szabadság (Szerk.: Békés Márton. Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, Bp. 2017).

2. A rendszerváltoztatás óta eltelt majd’ harminc év legfontosabb közgazdasági könyve, amely az uralkodó neoliberális gondolkodással szemben a 2010 óta érvényesülő patrióta gazdaságpolitika munkaalapú, családbarát és a „kritikus infrastruktúrát” hazai kézben tartó gyakorlatát írja le, közérthetően és az egyensúlyteremtés stratégiája köré elrendezve = György László: Egyensúlyteremtés – A gazdaságpolitika missziója (Századvég, Bp. 2017).

3. A Londonban élő magyar származású, egyik legtöbbet idézett brit társadalomtudós, Frank Füredi értékharcnak nevezi a Magyarország és Brüsszel között kialakult konfliktust, amelynek tétje, hogy a hagyományos értékek és a népképviseleten alapuló demokrácia együtt ellen tud-e állni a felhatalmazással nem rendelkező nemzetekfeletti struktúráknak = Frank Füredi: A célkeresztben: Magyarország (Ford.: Soproni András. Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, Bp. 2017).

4. A 2010 óta önálló pályára álló Magyarország által megtett külpolitikai, gazdasági, társadalompolitikai és kulturális lépések angol nyelvű összefoglalása azok részéről, akik ezekben felelős szerepet töltenek be (köztük Orbán Viktor, Kövér László, Gulyás Gergely, Matolcsy György, Balog Zoltán, Szijjártó Péter, Szájer József, Lánczi András és Schmidt Mária) – The future of Europe – Hungary: brave and free (Edited by Márton Békés. Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, Bp. 2018).