Bibliofil kiáltvány

2017. november 23. 13:40

Békés Márton
Mandiner

Civilizációnk eszményi platonizmusát jó ideje a materializmus apparátusai fojtogatják: írás helyett kép, lap helyett képernyő, összefüggések helyett információtörmelék, olvasás helyett infotainment. A könyvek azonban bosszút állnak azokon, akik nem olvassák őket.

Csak egy könyv volt, amit az utcán kaptam,

Talán nem is akartam.

De a felismerés arcon csapott és mindent

Megváltoztatott!”

(Tisztán a cél felé: Csizmával az arcukba)

 

I. Felfegyverzett idealizmus

 

1. Kétségtelen: a szellemé az elsőbbség, a gondolat szüli a tettet és az eszmék vezetnek. Az anyag csak nyomonköveti azt, ami a szellem világában már előbb bekövetkezett. Hiszen, amint Kassák 1955-ben naplójában írta, „az anyag önsúlyánál fogva alámerül, a szellem önerejéből felemelkedik a magasba.” Kultúránk legnagyobb misztériuma, hogy az Ige Testté lesz. Civilizációnk eszményi platonizmusát jó ideje a materializmus apparátusai fojtogatják: írás helyett kép, lap helyett képernyő, összefüggések helyett információtörmelék, olvasás helyett infotainment. A könyvek azonban bosszút állnak azokon, akik nem olvassák őket. Ebben bízhat a könyvalapú műveltség militáns melankóliája.

2. A legjobbak tudják: a gondolattal kezdődik minden. Amint Irving Kristol mondta: „Az eszmék irányítják a világot, hiszen a valóság felfogása általuk történik.” A modern magyar politikai gondolkodás legnagyobb összecsapása, vagyis a Kossuth–Széchenyi-vita során utóbbi a következőket írta (A Kelet népe. 1841): „Szellemi alapon nyugszik jelenünk és jövendőnk, szellemi alapokon emelkedik anyagi kiképzésünk, és nem viszont.” Márpedig anyagi értelemben nem volt nagyobb mozgatója Magyarországnak, mint éppen ő! Intézményteremtő, gründoló volt a javából. Mégis, a Kaszinó, az Akadémia, a Lánchíd, a lótenyésztés és lóverseny, a magyar nyelvű színház, a balatoni gőzhajózás, az első hengermalom és a hazai selyemhernyó-tenyésztés megalapítója, az al-Duna és a Tisza szabályzója, a Helytartótanács közlekedésügyi osztályvezetője, majd pedig a Batthyány-kormány közlekedés- és munkaügyi minisztere szinte minden alapító-szervező tevékenysége mellé egy-egy könyvet állított (Lovakrul. 1828, Magyar játékszinrül. 1832, Néhány szó a lóverseny körül. 1838, Selyemrül. 1840, Balatoni gőzhajózás. 1843). – E kötetek feladat rendre annak bizonyítása volt, hogy az adott intézmény értelemszerű, gyakorlati feladatán túl mindig kulturális missziót is ellát.

3. A fő a kultúra! Széchenyi célja világos volt: a közlekedés javításával, pénzintézetek és a társasági élet fórumainak megalapításával, valamint gazdasági létesítmények életre hívásával megteremteni a modernizáció intézményrendszerét és elősegíteni az ehhez tartozó kultúra kialakulását. Mindezt együtt, egymásra vonatkoztatva tette. A szellemi és az anyagi fejlődés párhuzamos kifejlesztésére jó példa a tudós társaság és a pest-budai híd alapítása. Széchenyi már 1821-ben fel akarta ajánlani birtokai egy évi jövedelmeinek kamatait egy Duna-híd építésére. Mégis, négy év múlva a magyar nyelvről szóló országgyűlési vitán a Magyar Tudós Társaság alapítására tette le az összeget. Azért, mert először „kiművelt emberfő” kell, aki aztán tud hidat építeni! 1842-ben már alapozták a hidat, ugyanabban az évben, amikor Széchenyi megnyitó beszédet mondott a Magyar Tudományos Akadémián. Az első lépés megtétele a város két részének összekötése, valamint a társadalmi jogegyenlőség gyakorlati és szimbolikus megvalósulása felé tehát ugyanabban évben történt, amikor a magyar nyelv ápolására hivatott testület akadémiává bővült. Hegeli pillanat ez: mintha a tartalmat és a formát maga a Világszellem illesztette volna össze.

4. A politikai változások a kultúrában már előbb lezajlott átalakulások következményei. „Minden forradalmat intenzív kritikai, kulturális behatolási és áthatási tevékenység előzött meg” – írta száz évvel ezelőtt Antonio Gramsci. „Sem forradalom, sem a hatalmi rend bármiféle megváltozása nem lehetséges, ha azon átalakulások, amelyeket a politikai szférában véghez akarunk vinni, már előzőleg be ne következtek volna a szellem világában” – állítja Alain de Benoist, a francia Nouvelle Droite magát „jobboldali gramsciánusnak” nevező teoretikusa (Kulturális forradalom jobbról. 1985). A hatalom látványos összeomlását, az uralom kétségtelen elveszítését megelőzi egy hosszadalmas és ennél jóval csendesebb folyamat, amely a hatalmat legitimáló kulturális felfogásban, az azt fenntartó intézményekben és a lehető legszélesebben értelmezett közfelfogásban megy végbe. A hatalmat „kulturális hegemónia” tartja fenn. Ha nincs konszenzus a hatalom mögött, vagyis nem tartják helyesnek és/vagy hasznosnak gyakorlói eljárását, hamar odalesz. Az „alap” tehát valójában a kultúra, minden más a „felépítmény”. S ez az alap rendre könyvek tégláiból épül fel.

5. A kulturális forradalmak a szellem felkelésével kezdődnek. Amint Salvador Dalí írta 1968-as Kulturális forradalmam című kiáltványában: „A legszebb és legmélyrehatóbb kulturális forradalmakat barikádok nélkül vívták meg, a lázadó erőszak egyedül a tér és idő felett uralkodó szellemet hatotta át.” Mindez igen gyakran egy könyvvel kezdődik! A reformáció félezer évvel ezelőtti nagy mozgalma elképzelhetetlen lett volna, ha a Bibliát nem fordítják le nemzeti nyelvekre s nem készülnek belőle kivonatos változatok, vagyis nem teszik mindenki számára közérthetővé és hozzáférhetővé tartalmát. A francia forradalom filozófiai megalapozása az Enciklopédiában összegződött, de alapvetően hozzájárultak még azok a nehezen besorolható témájú könyvek is, amelyek a politikai felforgatást az erkölcsi rend megbontásával vitték végbe. A 18. századi francia libertinus irodalom a trón és az oltár szövetségét olyan pornográf történetekkel destabilizálta, amelyek szabados nyelvhasználatukkal, hedonista cselekményükkel, obszcén materializmusukkal és frivol tartalmukkal az uralkodó erkölcsi rend – mint a politikai rend talapzata – ellen intéztek nehezen kivédhető, ínycsiklandozó kihívást. E „tisztátalan könyvek” természetesen egyházi anatéma alatt álltak, mégis terjedtek – még a legjobb szalonokban is! Az ún. gáláns regényektől egészen az „egy kézzel olvasott könyvekig” terjedő skálán elhelyezkedő kötetek külön könyvtári leltározását csak 1972-ben szüntették meg. A katolikus egyház által kiadott könyvek ma is csak akkor és úgy jelenhetnek meg, ha nihil obstat minősítést kapnak. A könyv ugyanis mindig kockázat.

*

Taksim tér, Isztambul

II. Veszélyes könyvek

 

6. A könyv fegyver, olvasni haditett. A kötet formájában terjesztett tudás az egyik legismertebb és legkifejezőbb kulturális kódunk, amely minduntalan felbukkan ott, ahol társadalmi és politikai változások érlelődnek. Mivel a könyv borítók közé zárt szerkesztett történet, változással terhes időkben úgy szolgál, mint a Másik vélemény hírnöke. Schopenhauer a könyvet egyenesen az ember szellemi tájékozódását segítő világítótoronynak nevezte, mondván: „Könyvek nélkül lehetetlen volna a civilizáció fejlődése. Ezek ugyanis a változás motorjai, ablakok a világra, amint a költő is mondja, »az idő tengerében álló világítótornyok«. Társak, tanítók, varázslók, az elme kincstárának sáfárjai – a könyvek nem mások, mint az emberiség nyomtatva.” A „felforgató könyvek” és „veszélyes iratok” kézről-kézre járva terjesztik a változás szelét, viharrá dagasztva a veszélytelennek látszó szellőket. Újságpapírba csomagolva, átragasztott borítóval olvassák, dugáruként rejtegetik, feltűnést nem keltve csúsztatják át, félhomályban olvassák és parkok padjain „felejtve” terjesztik őket. Természetüknél fogva lehetetlen a könyvek útjába állni.

7. A könyv épít és rombol, de soha nem pihen. Széchenyi a modern Magyarország programját, vagyis a feudalizmus élettelen, korhadt épületének lebontását és helyébe a fiatal nemzethez illő intézmények bevezetését meghirdető 1830-as Hitel cselekvési tervét még két kötettel (Világ. 1831, Stádium. 1833) bővítette trilógiává. Felismerve a politikai cselekvés mindenkori legfőbb nehézségét, vagyis az időzítés művészetét, A Kelet népében „az eszélyes haladásnak” menetrendet adott, 1847-ben pedig Politikai program töredékeket tett közzé. Politikai pályafutása harmincöt éve alatt húsz jelentősebb könyvet írt – azaz másfél–két évente egyet! Könyvei erejét ellenfelei is érezték: a Hitel példányait néhány vármegyében a kisnemesek elégették, a rendi konzervatívok vezetője, Dessewffy József ellenkönyvvel (Taglalat) válaszolt rá, utolsó művét (Ein Blick auf dem anonymen Rückblick. 1859) pedig hiába tiltották, mégis a Bach-rendszer vesztét okozta, elsősorban azzal, hogy morálisan ásta alá s nevetségessé tette. Mint tóba dobott kőnek, egy-egy jó időben érkező könyvnek is távolra hullámzó hatása lehet.

8. A könyvek olykor jelszóvá válnak. Előzményeikkel-folytatásaikkal, szerzőjük sorsával összekapcsolódva tágabb összefüggésbe kerülnek s címük szimbólummá sűrűsödik. A 19–20. század egyik legnagyobb hatású könyve, a 150 évvel ezelőtt megjelent A tőke tipikusan ilyen. Már címének kimondása is politikai állásfoglalásnak számít, egy szóba sűrítve mindazt, amit szerzője tucatnyi más könyve, sőt társszerzőjével közösen jegyzett írásai, vagy akár Engelsnek tőle függetlenül keletkezett szövegei jelentenek. Az opus magnum 1867-ben megjelent első kötete valójában „a tőke termelési folyamatáról” szól, az uralkodó kapitalista rend közgazdasági elméleteit vitatja; 800 oldalán pedig egyetlen alkalommal sem fordul elő a „szocializmus” kifejezés. A marxizmus alapító iratának számító háromkötetes munka anélkül lett a szocializmus intellektuális aranyfedezete, hogy a jövő társadalmi rendjéről bármi közelebbit mondott volna. Jóllehet enigmatikus címe a politikai szóhasználatban továbbra is a kapitalizmus erőteljes kritikáját jelenti, minden bizonnyal összehasonlíthatatlanul kevesebben olvasták a szövegfolyamot, mint ahányan hivatkoznak rá – bizonyítva, hogy a könyvek szimbólummá sűrűsödnek, és akkor még erősebb a hatásuk. Ilyen jelkép a hatalom akarása (Nietzsche), az eszmék forradalma (Alfredo Oriani), a Nyugat alkonya (Oswald Spengler) és a politikai fogalma (Carl Schmitt) is. De néha elég csak szerzőket említenünk, hogy komoly dilemmák ellentétes pólusait fejezzük ki, úgymint: Kant vagy Hobbes, Fukuyama vagy Huntington?

9. Az eszmék könyvekkel kezdődnek és politikai cselekvéssel folytatódnak. Türelem, amint Németh László írta: „a gondolat majd terjed, felszívódik s egy idő múlva meglátszik a politikán”. Ahogyan a jóléti állam ellenében megfogalmazódó neokonzervatív/neoliberális irányzatnak is megvoltak a maga alapító kötetei, mint a Friedrich von Hayek – már így is erősen leegyszerűsítő – Út a szolgaságba című 1944-es könyvét tovább redukáló Milton Friedman-könyvek (Kapitalizmus és szabadság. 1962, Választhatsz szabadon. 1980); úgy a ’60-as évek korántsem csak „diáklázadást” eredményező szellemi erjedésének is akadtak filozófiai megalapozottságú előkészítő iratai (Herbert Marcuse: Az egydimenziós ember. 1964, Guy Debord: A spektákulum társadalma. 1967) és még inkább ahhoz hozzájáruló művészeti törekvései (beat-irodalom, szituacionalisták). Mindegy, milyen politikai irányzatról beszélünk, mert kiindulópontjában ott találunk egy könyvet. Legyen az a német romantika szemléletét megalapozó Burke-fordítás (melyet A töprengések a francia forradalomról átültetésével maga Friedrich Gentz készített), vagy az amerikai alkotmányozás folyamatához szervesen hozzájáruló angolszász-skót felvilágosodás alapműve, mint a Locke által írott Értekezés a polgári kormányzatról. A politikai rendszerekre is igaz: mondj könyvcímeket, és megmondom, ki vagy!

10. Az eszmék kormányozzák a világot. Még a legmaterialistább politikai gyakorlat is idealista könyvekből veszi eredetét. Karl Popper A nyílt társadalom és ellenségei című, 1945-ben megjelent, meglehetősen felületes és a politikai filozófia legfeljebb harmadsorába tartozó könyvében nemcsak Platónt értelmezte félre szánt szándékkal, hanem a II. világháború végén meghirdette a liberális demokrácia diadalát, amely a „nyílt társadalom” ideájával legyőzi az autokratikus „zárt társadalmakat”. Miután Soros György kiterjedt alapítványhálózatával kellő anyagi és nyomásgyakorló erővel vértezte fel ezt a gondolatot, a könyv mondanivalója ötven–hetven év múlva valósággá vált. A milliárdos magyar–amerikai üzletember maga is filozófusnak készült. Mint ő maga emlékezett: „Filozófusnak éreztem magam. 1963-ban három évet töltöttem el azzal, hogy próbáltam filozófiámat rögzíteni: sikertelenül”, márpedig – mint mondta – „nálam a siker az elsődleges. Ezt hajhászom a tőzsdén és az alapítványoknál is.” Első alapítványát Open Society Foundationnek nevezte el. Kétezerben jelent meg saját programatikus könyve (A nyílt társadalom, avagy a globális kapitalizmus megreformálása), amely a filozófia magasságából jócskán lejjebb szállva, aprópénzre váltotta a popperi gondolatot. Fő tétele szerint, „mivel a szuverén államok visszaélnek hatalmukkal, tekintélyük hanyatlása üdvözlendő fejlemény. A szuverén államok gyengülésével párhuzamosan erősödniük kell a nemzetközi intézményeknek” – legyen az az IMF, az EU vagy éppen saját NGO-hálózata. Téved, aki azt hiszi, hogy mindezek mögött pusztán a nemzetközi spekulatív nagytőke ereje áll és – könyvekből kiinduló, hálózatokban manifesztálódó – gondolatok nem.

*

III. Gerillaolvasás

 

11. A könyv veszélyes fegyver. Orwell 1984 című közismert, nagyhatású disztópiájában az ellenállás szimbóluma egy könyv, mégpedig a diktatórikus rendszer által „árulása miatt” gyűlölet céltáblájává tett Emmanuel Goldstein írása. A kötet olvasása a rendszerrel szembeni ellenállás – csakhamar kínkeserves megtorlással büntetett – tettévé válik. Ray Bradbury öt évvel később, 1954-ben megjelent Fahrenheit 451 című sci-fijében az ellenállás szimbóluma maga a könyv. A fogyasztást és szórakozást totalizáló, történelem utáni zsarnokságban „tűzőrök” semmisítik meg a könyvtárakat, otthoni könyvespolcokat és rejtegetett könyveket, nehogy az ellentmondásos gondolatok megzavarják a zsarnokság boldogságát. A barbárság ellen idővel fellázadó tűzőrnek, Guy Montagnak egy ízben azt mondja fanatikus könyvégető főnöke: „A könyv a házban olyan, akár a töltött puska. Ki tudja, ki lesz a célpontja egy olvasott embernek?” A könyvégetésnél persze vannak kifinomultabb módszerek is, a regény szerzője szerint például ahelyett, hogy máglyát raknánk a kötetekből, elegendő rábírni az embereket arra, hogy ne olvassák őket. A szórakozás megsokasodott technológiái könnyű és veszélytelen kikapcsolódást kínálnak, míg a könyvolvasás elmélyült, komoly tevékenység. Olyan világban élünk, amelyben már csak a hajléktalanok, a reakciós bölcsészek és a korszerűtlen alakok olvasnak az utcán. Ki mondhatja el magáról, hogy „éjszakai barátja a szép könyv” (Szerb Antal)? A fogyasztói kapitalizmus agresszív gyorsulása közepette az ellenállás parancsa úgy szól: lassíts! olvass!

12. A könyvek nemcsak megvárják olvasóikat, hanem meg is találják őket. Németh László politikai gondolkodásának fordulatát s vele legmaradandóbb politikai tézisét egy „véletlennek” köszönhette. Vasutas rokona juttatta el hozzá a német „nemzeti forradalmi” Tat-kör meghatározó tagja, Ferdinand Fried A kapitalizmus vége című könyvét, amelyet a berlini gyorsvonat ülésén talált. A könyv fordulópontot hozott gondolkodásában, amikor az olvasottak alapján elrendeződött benne a gondolat, hogy lehetséges „a kvalitatív munka s az emberi változatok jogát megvédeni”, és a szabadságot megőrző, de az igazságosságot is érvényesítő közösségiséget megvalósítani. Tanú című lapjában ezt követően, 1933-ban indította útjára a „minőség forradalmának” programját, amelyet a legkülönfélébb változatokban élete végéig képviselt. Nem csak a léha esztétának rejlik öröme az első kiadások, dedikált kötetek, ódon illatot árasztó ritkaságok böngészésében, hanem az „elveszett könyvekre” hosszú keresgélés után ráakadó műkedvelőnek, a bibliofil antikváriusnak, a komoly könyvgyűjtőnek és az egyszeri könyvmolynak is. A kuriózumokból egy-egy példányt beszerezni ünnepet jelent.

13. A jó könyv felkavar s nem hagy nyugton. Emil Cioran, számos aggasztó könyv (Románia színeváltozása. 1936, Könnyek és szentek. 1937, A bomlás kézikönyve. 1949) szerzője úgy vélte, hogy „egy könyvek sebeket kell feltépnie, sőt sebeket ejtenie. Termékeny zűrzavart kell gerjesztenie – de mindenekelőtt veszélynek kell lennie.” Szerinte „az egyértelmű művek természetük szerint romlandók. Egy mű [ugyanis] azoknak a félreértéseknek köszönhetően él, amiket olvasójában támaszt.” Kassák pedig úgy gondolta, hogy „a jó könyv nem megnyugtat, hanem szinte fájdalmasan fölizgat, cselekvésre, gondolkodásra inspirál”. Az ehhez hasonló művek egyre ritkábbak, ha pedig létre is jönnek, úgy egyfelől a könyvek tömegtermelése, a globális szellemtelenség és a kiadói óvatoskodás, másfelől pedig a harsány borítók mögött rejtőző üzletszerű provokáció eltakarja őket. De megtalálják az útjukat, még ha sok ideig tart is! Az igazán izgalmas könyveket persze „nehéz emberek” írják. A szerző személyes jelleme átüt könyve lapjain, etikai dimenziója nyomot hagy a művön. „Minden könyv mögött egy ember rejlik” – mondja a rebellis Guy Montag.

14. A nonkonformizmus időtlen. A 20. század első fele tele van társtalan szerzők rokontalan műveivel. A „politikai jó ízlés” tilalmának hatálya alá eső könyveket egy „láthatatlan sorozat” részeként, valamiféle titkos történet különálló, de egyben is értelmezhető epizódjaiként olvashatjuk. Szerzőik korán jött előfutárok és későn érkező apologéták – egymás rokontalan rokonai. Ezek a kivételes művek annál izgalmasabbak, minél kevésbé tartják be a jó ideje egyeduralkodó unalmas és önismétlő diskurzus szabályait, és szólnak olyan témákról, ráadásul olyan nyelven, amely provokálja a politikai korrektséget és megsérti tabuit. A szembenállás, az ellenszegülés, a felforgatás minden ilyen esetben friss levegőt, intellektuális kihívást és a hétköznapi konvenciókkal való szakítás közben beszüremlő szellemi szabadságot jelenti. Nehezen hozzáférhető, ritka kötetek ezek, többnyire önmagukban álló, kultikus státuszú művek, amelyek a konvencionális kánonon kívül vannak s mondanivalójuk radikális, kompromisszum-mentes. Georges Sorel jobboldali fordulata után írott könyvében (A haladás illúziója. 1908) például leszámolt a polgári haladáshittel; a fasizmustól a maoizmusig kacskaringós pályáját bejáró Curzio Malaparte pedig feltűnően gyakorlatiasan foglalta össze a puccsok történetét (Kézikönyv államcsínyhez. 1931). Aztán Georges Bernanos katolikus–monarchista író világnézetét ütköztette a gépesítéssel (Franciaország a robotok ellen. 1947), amelyet éppenséggel az újbalos Jean-Luc Godard használt fel Alphaville című filmjéhez. A német konzervatív forradalom meghatározó testvérpárjának egyik tagja, Friedrich Georg Jünger 1946-ban profetikus erővel írta le a technikai fejlődés könyörtelenségét (A technológia tökéletessége. 1946), bátyja, Ernst Jünger pedig az „erdőjáró” alakjával mutatott kiutat a valódi választást nem kínáló választásokból (Waldgang. 1951). – Ezek a művek egytől egyig a szellem kivételes állapotáról tanúskodnak.

15. A könyv állásfoglalás.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/121168