Brüsszel – Riport egy magára hagyott városból

„Brüsszel, mint európai »világváros« valójában már nem létezik, inkább egy zóna, egy rendészeti szempontból elhatárolható bizonytalan, változó kiterjedésű terület, amelyben a városi jellegzetességek már gyakorlatilag megszűntek, feloldódtak, »őslakói« pedig egyáltalán nincsenek. A tér katonai, biztonságtechnikai szempontból értelmezhető. Kordonok, járőrök, biztonságos zónák, a nagyobb utcai rendezvényeken terelési-menekülési útvonalak, a leginkább kritikus pontokat a katonák fegyelmezetten zárják körbe, a tereket lősávokkal fedik le. Itt már nem az határozza meg a városban zajló életünket, hogy hol van az a teraszos kávézó, ahová egykor beszélgetni jártunk, hol van az egyetlen találkozástól emlékezetessé vált utcasarok, vagy a folyópart csendes része, ahová sétálni jártak Brüsszel szeretői, hanem az elsődleges, a minden szempontot felülíró kérdés: hol biztonságos?

A reconquista itt és most elképzelhetetlen. Az már az első pillanatokban is érződik: a belgák egyáltalán nem tisztelik városaikat. Korábban, fentebb azt írtam a bevándorlókról: »ez az ő városuk«, de a felvázolt képet árnyalnom szükséges, mert valójában látszik: »ők«, a betelepülők is idegenek itt. Mozgásukon, tekintetükön érezni lehet, hogy nem az »otthonuk« ez a »város«, hanem ütköző-zóna, ék a frontvonalak mögé. A különbség annyi: »ők« az idegenség elől mecseteikbe, istenük barlangjaiba menekülhetnek. Ezért fognak győzni. Az európai (a nyugati) ember magánya egyedülálló. A mindenféle közösség elutasítása, lényegében: hűtlenség, a mai tudatállapotunk eredeti, a humanizmusból fakadó kiindulópontja, vagyis az egyetlen irány, az egyetlen bejárható, bevégezhető út, amelynek a végén a társadalomtól való idegenség, a félelem magától attól, ami »társadalmi«, ami közös lehetne.

A posztmodern Európa emberének nincsen hová, nincsen kik közé menekülnie megérzései elől. Egyedül maradt. És nincsen körülötte társadalom, ami megvédené. Ez az első számú tapasztalat.”