Szócsata – miért fegyverek a szavak?

„Csak az ostoba hagyja, hogy ellenségei tanítsák a gyermekét.” 

Malcolm X

Az ember mesélő lény, aki a mindennapi tapasztalatokat és történelmi tanulságokat átadja környezetének, ebből szőve meg a családon belüli és nemzedékek közötti kötelékeket. A beszéddel és írással áthagyományozott szöveg a társadalom testévé lesz, közösséget formálva az egyének puszta összegéből.

A tudat, hogy közös történetünk van, hogy mindannyian együtt indulunk valahonnan és tartunk valahová, s hogy kollektív cselekvésünknek értelme és folyamatos tradíciója van, identitást formál az együvé tartozás homályos sejtelméből – nemzeti érzést teremt a népi ösztönből.

Egyes szófordulatok, állandósult fogalmak és a mondanivaló kötőelemeként szolgáló közhelyek általános elfogadottsága a felelős azért a fontos folyamatért, amely megkönnyíti a verbális hagyományátadást. Ezek révén ugyanis bizonyos történetelemeket nem kell folyton-folyvást kimondanunk s néha „félszavakból is megértjük egymást”. Az áthagyományozást gördülékennyé és hangulatilag otthonossá tévő elemek nem kevés normatív tartalmat is hordoznak, így az írás és a beszéd kulturális kódjaiként funkcionálnak. Mindennek politikai relevanciájára aligha kell külön kitérni.

A közélet ugyanis nem sokban különbözik a történetmeséléstől:

amelyen aztán a „kulturális hegemónia” (Antonio Gramsci) megszilárdul.

Bármelyik ország politikatörténetét is ütjük fel: a nagy dolgok beszédekkel kezdődnek bennük. Egy-egy emlékezetes politikai beszéd – megannyi győztes ütközet. Az előadott mese megragadja a képzeletet és erős kötéllé sodorja az azonosulás szálait. Sőt Jean Sévillia szerint (Az értelmiség terrorizmusa. 2004) a diszkurzív küzdelem során az értelmiségiek „gyilkos szavakkal” meg tudják semmisíteni ellenfeleiket, akiket a Gonosz (a fasizmus, az imperializmus, a gyarmatosítás) megtestesítőiként mutatnak be. Könyvének előszava ezekkel a mondatokkal kezdődik: „Ötven éve tart. Párizsban néhány tucat ember adja meg a hangnemet. Műsorokban beszélgetnek, cikkeket publikálnak, könyveket írnak, egyetemen oktatnak, vitákban szólalnak fel, petíciókat írnak alá, együtt ebédelnek.”

Orwell 1984-e 1949-ben jelent meg; előtte a szerzőt éveken keresztül élénken foglalkoztatta a nyelvromlás, mint nyelvi jelenség (eufémizmusok, üres kifejezések, túlhasznált metaforák révén) és különösen ennek politikai következménye. Amint a ’40-es évek második felének egyik, e kérdésről szóló – és nyugodtan a kultikus regény lingvisztikai előtanulmányának is tekinthető – esszéjében írta: „fel kell ismernünk, hogy a jelenlegi politikai káosz kapcsolatban áll a nyelv romlásával, és hogy valószínűleg elérhetnénk némi javulást, ha a nyelvi oldaláról fognánk meg a dolgot.” A közösségi élet talapzata a lehető legtágabban értelmezett kultúra, amelyhez a kulcs a nyelv. A nyelv szabadsága minden szabadságok közül a legfontosabb, mert ezzel kezdődik minden (Schmidt Mária: Nyelv és szabadság. 2017).

Lenin jól tudta: azzal, hogy az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárton belül egyébként kisebbségben lévő frakcióját „többséginek” (bolsinsztvo) nevezi, két legyet üt egy csapásra: pozícionálja a sajátjánál nagyobb, de nem forradalmi frakciót, amely egyúttal automatikusan megkapja a „kisebbség” (mensinsztvo) nevet. Valódi varázslat ez: szómágia, a kimondott szavak erejének tudatos használata.

Ehhez hasonló volt az 1912-ben alapított s a bolsevik puccsig illegálisan terjesztett Pravda (igazság) címadása is, amely 1991-es megszűnéséig minduntalan okot adott annak a keserű, orosz nyelvű politikai viccnek az elsütésére, mely szerint „Sehol annyit nem hazudtak, mint az Igazságban”.

A kommunista fogalmi harc Magyarországon is ismert, tipikus példája volt a „nép” szó hozzáragasztása a diktatúra intézményei és eljárásai elnevezéséhez.

a nép nevében működtek a népbíróságok is, amelyek valójában a nép fölött bíráskodtak; a „népköztársaság” pedig olyan államformát jelentett, amelyben az állampárt gyakorolja a hatalmat, a nép helyett. A Kádár-rendszerben „ellenforradalom” alatt 1956. október–novemberét értették, amikor egy valódi népfelkelés spontán demokráciát hozott létre.

A folyton háborúra készülő „béketábor” időszakának lingvisztikai trükkjeihez hasonló, manipulatív kifejezések ma is léteznek. Ilyen például a nemek közötti természetes különbségeket eltörölni igyekvő gender-semlegessség elvárása és az egymás mellett élő, különböző származású embercsoportok elzárkózását jelentő multikulturalizmus, vagy az Európai Unió – sohasem definiált – „közös értékei”, aztán az elszegényedést jelentő „gazdasági szerkezetváltás”, amelyet többnyire „strukturális reformokkal” valósítanak meg a neoliberális „szakértők”, de itt a háború eufemisztikus kifejezésére szolgáló fogalmak sora is (mint a „humanitárius intervenció” és a „békefenntartó művelet”).

A depolitizáló, semlegesítő szándék azzal együtt, hogy konfliktusmentessé igyekszik tenni a politikai beszédet, annak a nyelvi-politikai status quónak a védelmét szolgálja, amely éppen egy korábbi győztes nyelvpolitikai küzdelem eredményeként alakult ki.

Amint a francia jezsuita tudós, egyetemi tanár, Michel de Corteau mondta: „Úgy foglaltuk el a szavakat 1968-ban, ahogyan a Bastille-jel tették 1789-ben.” A fogalmak elfoglalásával kezdődik az „a nyelvi uralom, mellyel szemben a fizikai hatalom tehetetlen és egyben idejét múlta” (Helmut Schelsky).

A szavak fölötti hatalomátvétel szemiotikai lázadással kezdődik, amely elsősorban a szavak ismételt birtokbavételét jelenti. Ennek része szótárt cserélni, a fogalmakat megtisztítani és új enciklopédiát írni. A jelentésadás fáradtságos munkája tehát nem gyors, és ritkán koronázza azonnali siker.

A szavak birtokbavétele, el- és kisajátítása ráadásul csak a legelső lépés, a mondatok felépítése és a belőlük összeálló mesék megszövése hosszútávú feladat. A szócsata nem egyetlen aktussal, egyetlen szerencsés kimenetelű, merész vállalkozás sikere révén dől el – a nyelvi közeg ellen puccsot végrehajtani lehetetlen. Inkább egy lassú forradalomra, vagy még inkább ellenforradalomra van szükség.